Ételnevű ruhadarabjaink

A különféle ruhadarabokat vagy annak részeit gyakran bizonyos formai hasonlóságok, asszociációk alapján is elnevezhetik. Így olykor furcsa, akár ételekhez kapcsolódó elnevezések is születhetnek.

Velasquez Udvarhölgyek című festményén jól látható, hogy milyen természetellenes tartásba kényszerítették a krinolinok a lányokat.

Egy véletlen egybeesés: a krinolin
A krinolin nevű szoknyaféle a katolikus egyház sugallta álszeméremből született, a 18-dik században. Akkoriban egyszerre volt jelen a gyerekszülés kultusza és a biológiai mivoltunk szégyenletessé minősítése, így bizonyos helyzetekben a várandósságot is takargatnivaló dolognak tartották. Az e körüli hisztéria különösen fölerősödött olyankor, amikor egy nő kivételesen közszereplővé vagy fontos ügyek intézőjévé válhatott. Ha eközben teherbe esett és ennek jelei már láthatóan mutatkoztak rajta, akkor ezt az illemszabályok szerint a lehető legszemérmesebben kellett viselnie, sőt, igazán azt várták tőle, hogy minden módon leplezze el az állapotát. Ezért kezdtek el azon gondolkodni, hogy mivel lehetne elrejteni például a királynők növekvő hasát, és sikeresen rá is jöttek, hogy ezt a szoknyák formájának célirányos eltorzításával lehet a legegyszerűbben megoldani. Abból indultak ki, hogy ha a szoknyát vállaltan gömbölyű hasúra formálják, úgy, hogy ezt a formáját önmagában is – tehát látszólag a nők alakjától teljesen függetlenül – megtartsa, akkor ennek láttán senkinek sem az úgymond „szégyenletes állapot”, hanem egyszerűen egy divatos forma jut majd az eszébe. Már csak megfelelő szilárdságú anyagot kellett ehhez keresniük, amit a lószőrrel kevert gyapotfonalban találtak meg. A 18-19-dik században ebből szőtték a merevre formálható krinolinokat, amelyek neve is innen ered. A francia crinoline szó a latin crinis=haj és linea=vonal szóösszetételből keletkezett. Az, hogy a szó a magyarban azonos egy húskészítmény nevével, a véletlen műve.
A lószőr szövetet úgy dolgozták fel, hogy függőlegesen és vízszintesen egyaránt acéllemezeket illesztettek bele, amelyekből így harang alakú abroncs állt össze. Erre az abroncsszoknyára vették rá azután a finomabb anyagokból készült felsőruhákat.
A krinolin először Franciaországban, XIV. Lajos uralkodása idején vált divatossá, de – mint azt Velasquez több, híres képe is tanúsítja – a spanyol udvarban szintén ez volt a módi, függetlenül attól, hogy a viselője egyáltalán alkalmas volt-e a gyerekszülésre, vagy még maga is gyerek volt. Magyarországon Mária Terézia és udvartartása vezette be a viseletet, amelynek azután bőven keletkeztek egyszerűbb változatai, mint például az olyan szoknyák, amelyek csak kétoldalt vagy hátul szélesedtek ki, és tették kissé karikatúraszerűvé a látványt.
A népnyelvben a „káva” (perem) képzete alapján kámvás rokolyának hívták a krinolint, de természetesen nem maradhattak el a gúnyos elnevezések sem, így a parasztok körében egyszerűen a „fardagály” névvel illették ezt a valóban groteszk viseletet.
A francia forradalom  után kimentek a divatból a túlbonyolított szoknyák, ám a 19-dik század közepén, a császárság visszaállítása idején a múlt politikai formáival együtt visszajött egy pillanatra a krinolin is: III. Napóleon felesége, Eugénia francia császárné a prüdéria és járulékai újraélesztéséhez is ragaszkodott. A századvég azonban végképp eltörölte az amúgy is kényelmetlen megoldásokat, és kizárólag a szoknyák hátsó felére varrt buggyos formát, a tornűrt tartotta meg. A tornűrös szoknyában már lehetett ülni, ki- és bevonulások közben pedig kiválóan biztosította a testtartás fenségességét.
Az abroncsszoknyának is hívott formához közeli típus volt az ötvenes évek közepén kis időre divattá váló, szintén nagyon kényelmetlen hordószoknya. Ennek gömbölyded formáját a párizsi divatbemutatókon közzé tett változatukban úgy biztosították, hogy az alját enyhén összehúzzák egy szűkebb béléssel. Emellett két részből szabták ki, s a két összetevőjét a csípő vonalában erős franciavarrással (a már összevarrt anyagok szélének visszahajtásával és újbóli összevarrásával) illesztették össze, amely mereven kitartotta az anyagot. A hordószoknya azonban csak a nagyon jó alakú, sovány lányoknak állt jól, így a hosszabb divatja érdeklődés hiányában elmaradt.

Josephin Baker banánszoknyája nyomán a revükben elterjedt a csípő körüli rövid, de habos, laza és mozgékony szoknyák viselete.

Nem hús – gyümölcs
Az első világháború előtt Budapest egyik legnépszerűbb szórakozóhelye volt a Royal Orfeum, amely azonban időről időre a csőd szélére került. Az egyetlen, jelentős anyagi sikert Josephine Baker 1928-as vendégszereplése hozta meg az intézmény számára. A színes bőrű, kirobbanó temperamentumú amerikai énekes- és táncosnő híre azonban tiltakozásra késztetett néhány parlamenti képviselőt, s a nyomukban pár újságírót. Mindezek hatására a belügyminiszter elrendelte, hogy Baker műsorát egy hatósági személyekből álló bizottság bírálja el, előzetesen, és ha ott engedélyezték, akkor meg lehet tartani az előadást.
Josephine Baker belement az előzetes cenzúrázásba, felállíttatta a színpadon az egzotikus tájakat ábrázoló díszleteket, majd az Az én babám egy fekete nő című kuplé dallamára előtáncolt egy pálmafa mögül. A bizottság tagjai alighanem akkor láttak életükben először olyan, derékra függesztett banánokból álló szoknyát, amilyet Baker viselt, de az események tanúságai szerint nem találtak benne semmi erkölcstelenséget. (Ez csakis azért lehetett így, mert végtére is a gyümölcs teli van magnéziummal, káliummal, kalciummal, cinkkel, B6-vitaminnal és hasznos fehérjékkel…) Gondolkodás nélkül engedélyezték a műsort, amelynek révén azután emberek tömege ismerkedhetett meg a charleston nevű tánc mellett az extrém ruhák ötletével is. Igaz, ettől a banánszoknya viselése akkor egyáltalán nem vált általánossá, ám annál inkább azzá vált jó negyven évvel később, stilizált változatában. A hatvanas évek végén ugyanis világszerte így hívták azokat az eltérő színű, ívelt sávokból álló, hosszú szoknyákat, amelyek valóban banánra emlékeztettek, és amelyeket azután a fél világ lányai hordtak.

Egy igazi, jól szabott banánszoknya nemcsak a szép esése, de a hűvössége miatt is vonzó viselet.

Még egy kis „húsnemű”: a sonka
A 19-dik században a nemesi rend viseletét a bidermeier és rokokó stílus határozta meg. Ez gyakran a túlzások, a burjánzó motívumok világát jelentette. Ilyen, túlzó megoldás volt az is, hogy a különféle kabátok ujjának hatalmas bőséget, redőzést adtak. Ezzel ki tudták emelni a különleges finomságú vagy mintázatú anyagok szépségét, esését vagy egyediségét. És mivel a redőzött brokátokból készült ujjak gyakran kötözött sonkákra emlékeztették a nézőjüket, végül sonkaujj lett az új divat neve. A módi pedig hamarosan elterjedt a módosabb parasztok köreiben is, akik a ködmöneikre varrattak sonkaujjat.
A magyar ködmönök (rövid, szűkített szabású kabátkák) között a fekete selymezésű geleji, a zöld jászsági, a nógrádi fehér és barna színű, a vállujjas tardi irházott, az átányi rózsás, a békési zsinóros gombolású, a tótkomlósi kakasos, a szarvasi szoknyás és szarkalábas vagy a mezőkövesdi (szőrmés) kuzsu mellett jellegzetes volt a regölyi sonkaujjú ködmön is.

Répanadrág-e a kertésznadrág?
A szabómesterek egyáltalán nem szokták keverni a szezont a fazonnal, ezért a kertésznadrágok a legkevésbé sem répanadrágok, sőt. Kifejezetten széles, kényelmes szárakkal rendelkeznek, míg a hatvanas évek divatjaként megjelenő répanadrágok hűen utánozzák névadójuk vonalát, és szinte lehúzhatatlan szorosságokig szűkülnek be az alsó végükön. Ettől persze még lehet bennük kertészkedni, de nem jellemző.
Az eddigi, hús-, gyümölcs- és zöldség nevű ruhadaraboktól teljesen függetlenül jelent meg a 70-es évek elején a forrónadrág, amely a legkevésbé sem a fenti ételek felszolgálásának módjára utalt, csupán arra, hogy a viselője a forró, nyári városi aszfalton is az inkább vízpartokhoz illő, szinte szár nélküli shortot (rövidnadrágot) hordta, a legkülönfélébb, vidám színekben.
És hogy ennek mennyire nem volt köze semmiféle tálalási módhoz, azt az is bizonyította, hogy tányérsapkát például semmiképp sem vettek föl hozzá.

 

Lévai Júlia

 



www.mimicsoda.hu