A szivárvány és jelentései

2013. december 9-én, a téli időszakhoz képest szokatlan módon látványos szivárvány ragyogott fel Budapest fölött. Mivel a Nap ilyenkor alacsonyabban jár, a sugarai ráadásul jóval nagyobb ívet tudtak húzni a földi vízcsepp-függönyön, mint nyáron.

Ez történik a belépő, visszaverődő majd kilépő fénnyel a vízcseppben.

Háromszoros fénytörés az esőcseppekben
A szivárvány akkor jelenik meg, ha a hátunk mögött áll a Nap, és ha az előttünk lévő térben viszonylag egyenletes eloszlásban vízcseppekkel van tele a levegő. A Nap felől érkező, a szemünkben fehérnek tűnő – valójában összetett – fénynek a vízcseppek prizmaként állnak az útjába, és ezáltal az összetevőire bontják. Az eltérő hullámhosszúságú fénynyalábok két közeg határán kissé eltérő szögben törnek meg. A cseppek többször is megtörik a fényt: először a felületükön, majd visszaverik a csepp túloldalán, és a cseppből való kilépés ismét törést jelent. Ez azt jelenti, hogy igen változatos szögben léphet ki a fény a cseppekből, de a legerősebb 40-42° körül távozik. A szög független a csepp méretétől, erősen függ viszont a víz törésmutatójától. A tengervíznek például magasabb a törésmutatója (vagyis erősebben törik meg benne a fény), mint az esővíznek, így a tenger fölött kialakuló szivárványnak jóval kisebb a sugara, mint a szárazföld fölöttinek.
A törés mértéke emellett függ a fény hullámhosszától is, amely az egyes színek meghatározója. A kék fénynek kicsi a hullámhossza, és két közeg határán nagyobb szögben törik meg, mint a vörös, amely a legnagyobb hullámhosszú, látható fény. Ezektől az adottságoktól lesz mindig azonos elrendezésű minden szivárvány színösszeállítása.
Mivel a fókuszpont a csöpp hátsó falán van, a vörös lesz az ív külső szélén, a kék pedig a belsőn.
Hozzátartozik a jelenséghez, hogy a fény a csöpp hátulján nem tükröződik vissza teljes mértékben – egy része kilép, ám mivel ez a nyaláb gyengébb a többinél, nem hoz létre egy másik szivárványt a szemlélő és a Nap között, hanem újra fehér fénnyé áll össze, így emberi szemmel nem feltűnő a jelenléte.
Olykor azonban dupla szivárvány is előfordul, amelynél a másik, halványabb ív fordított színsorrenddel látható. Ez az ún. másodlagos szivárvány, amely úgy jön létre, hogy a fény egy része a csepp elejéről is visszatükröződik, és 50-53°-ban távozik.
Extrém helyzetekben még annál is különlegesebb látványt nyújthat a szivárvány. Repülőgépről nézve például kis szerencsével a teljes ívet, vagyis egy kört láthatunk (a közepén a repülőgép árnyékával!), ha pedig jégkristályokon törik meg a fény, olyan összetett szivárvány-jelenség keletkezik, amely a tűz képzetének érzetét adja.

A tenger hullámai fölött lebegő pára is előidézhet szivárványt, amelynek ugyan kisebb a sugara, mint a szárazföld fölöttinek, de szépségben nem marad el mögötte.

Mivel állíthatunk elő szivárványt?
Kisebb-nagyobb szivárvány a hétköznapjainkban, a közvetlen közelünkben is gyakran keletkezik, például a fű locsolásakor vagy a szökőkutak közelében. De szándékosan is előidézhetünk ilyet, ha prizmákat alkalmazunk. A prizma olyan átlátszó anyagból készült test, amelynek az optikai sűrűsége eltér a környezet optikai sűrűségétől, és ennek révén ugyanúgy megtöri a fényt, mint az esőcseppek. (Az optikai sűrűség nem azonos a tömeg és térfogat hányadosaként értelmezett, a fizikában leggyakrabban használt sűrűség fogalmával.) A fénysugár a prizmában másként törik meg, mint a vízcseppeken: továbbhalad, majd az újabb határfelülethez érve ismét megtörik, tehát csupán kétszer változik: belépéskor és kilépéskor. Prizmával tehát többnyire kissé szegényesebb szivárványt tudunk létrehozni, mint amilyet a természet, kivéve, ha összetettebb prizmákat használunk, amelyekben a fény többször is visszaverődik, a bonyolultabb szerkezetű prizma belső felületén.
Laboratóriumi körülmények között ma már lézerrel is létrehoznak szivárványokat. Először 1979-ben sikerült lézeres szivárványt előállítani, hélium-neon lézert használva. Argon-ion lézert használva pedig 1998-ban figyeltek meg, kétszázadlagos szivárványt egy laboratóriumban.

Előfordul, hogy a Nap körül látunk szivárványt. Nem csoda, hogy a jelenség mindig megragadta az emberek képzeletét!

Sokféle értelmezés
A tudósok először a 13. században adtak pontos leírást a jelenségről. A tisztázására irányuló törekvésben két, perzsa asztrológus – Qutb al-Din al-Shirazi valamint a tanítványa, Kamal al-Din al-Farisi – járt az élen. Mindketten pontos matematikai leírást adtak a jelenségről. Később Európában Robert Grosseteste, majd Roger Bacon foglalkozott a problémával, amelynek teljes megértéséhez azonban hosszú idő kellett. A megértés hiánya azonban egyáltalán nem vált az akadályává annak, hogy a szivárvány körül a kezdetektől gazdag jelképrendszer alakuljon ki. A legáltalánosabb a híd szerep, az összekötő jelleg kiemelése volt, amely több mitológiában és vallásban is felbukkan.
A skandináv mitológiában a földi és égi világot egy szivárványhíd kötötte össze, s ezen az úton vitték a valkürök a lelkeket a Walhallába. A japánoknál szintén megjelent a híd funkció, de fordított irányú „közlekedést” társítottak hozzá: náluk az első istenek jöttek le rajta, a Földre. Ugyanígy Buddha is a szivárványhíd lépcsőin ereszkedett alá. A görög-római mitológiában szintén égi, összekötő fonálként értelmezték, és természetesen „kapott” egy külön istent is, aki megtestesíti: Íriszt, az istenek gyors hírvivőjét (akinek nevét ma a szemünkben lévő, színes hártyánk viseli). Később, a zsidó és keresztény egyistenhitben a híd képe kevésbé konkrétan, és sokkal inkább elvont, összeköttetést jelentő értelmében jelent meg: Isten az özönvíz után az emberekkel kötött szövetség jelképéül rajzolta fel az égre.
Ugyanilyen fontos jelentése még a szellemi bevilágító szerep, amely főként a tibeti buddhizmusra jellemző. A mindezekkel rokon egyesítő, harmonizáló jelentés a japánoknál vált fontossá: ott a jin és jang egységét fejezi ki. Az iszlámban a vörös, sárga, zöld és kék színek pedig a világ négy alkotóelemeinek megtestesítői. De ugyanez az „egység” jelentés a keresztény szimbolikában is megjelent, ahol az ellentétek egységére utal – az Utolsó Ítélet ábrázolásakor Krisztus gyakran egy szivárványon trónol, egységesítő szerepének kiemelése céljával.
Természetesen az a kézenfekvő jelentése sem maradhatott ki, amely a látványának szépségéből következik: a babilóniaiaknál Istar istennő nyakéke volt. Emellett kincsek védelmezője is lehetett, mint például az ír mitológiában, ahol bizonyos manók (a leprechaunok) a szivárvány tövébe rejtették a kincses ládájukat. De csodás erőt is tulajdonítottak neki: a kelet-európai és a magyar hiedelemvilágban megváltoztathatja annak a nemét, aki átmegy alatta.
Mindenesetre a palócoknál régen a tündérek szalagjának hívták, aminek előnye, hogy azután az így megjelenő tündérek szándékairól mindenki azt gondol, ami a legmegnyugtatóbb a számára.

 

Lévai Júlia

 



www.mimicsoda.hu