Mózes, a Törvények közvetítője

Augusztus egyik, utolsó napja – huszonnyolcadika – Mózes napja. A név sosem vált különösebben gyakorivá, hiszen első és leghíresebb viselőjének, Izrael legnagyobb prófétájának tekintélye megnehezítette a használatát a hétköznapokban. A híressé vált személyek között is keveset találnunk a névből: a múltból a filozófus Moses Mendelssohnt (a zeneszerző Mendelssohn nagyapját) tudjuk említeni. Annál szélesebb körben használják viszont a „mózeskosár” elnevezést, amely a próféta egy igen fontos életeseményének emlékét őrzi. A magyarban egyébként Mózsinak, ritkábban Mojzinak vagy Mókának becézik a Mózeseket.

Mózes alakja nagyon sok festőt, szobrászt és zeneszerzőt is megihletett. Az egyik, legismertebb képet Rembrandt festette róla. Számára az a pillanat volt fontos, amelyben Mózes a nép értetlensége feletti haragjában összetöri a kőtáblákat.

Honnan ered a mózeskosár elnevezés?
A Kr. e. 15. század közepe-utolsó harmada táján az éhínség miatt Jákob és Izráel nemzetségéből többen Egyiptomba mentek át, ahol le is telepedtek. Később Jákob leszármazottjai kihaltak Egyiptomban. A maradékot a fáraók kizárólag kényszermunkásokként – gyakorlatilag rabszolgákként – engedték dolgozni. A Biblia ószövetségi részének leírása szerint a zsidók azonban jól bírták a munkát és a nehézségek nem gátolták őket a szaporodásukban. Az egyiptomi fáraók veszélyesnek tartották a hatalmukra nézve a zsidókat, ezért megparancsolták a bábáknak, hogy ha a zsidók köreiben fiú születik, azt azonnal öljék meg. A bábák azonban, istenfélők lévén, szentségnek tartották az életet. Így inkább azt hazudták, hogy a zsidó nők különösen életképesek, és mire ők odaérnének, már meg is szülték és el is rejtették a babát. A fáraó válasza erre az volt, hogy akkor nemcsak a bábák, hanem a nép minden tagja köteles a Nílusba dobni azt az újszülöttet, amely zsidó családban jött a világra, és fiú. Ebben az időben szülte meg harmadik gyermekét a Lévi nemzetség egyik leszármazottja is, aki azonnal elrejtette a babát. Egy idő után azonban már egyre nehezebb volt rejtegetni a síró csecsemőt. Hogy mégis biztosítsa az életét, sőt, lehetőleg vissza is kapja a kisfiát, az anyja különösen cseles tervet eszelt ki. Miután az átázás ellen szurokkal és gyantával kikent egy gyékényből font kosarat, beletette a csecsemőt, és gondosan le is fedte. De nem akárhol engedte a Nílus vizébe, hanem éppen ott, ahol a fáraó lánya szokott fürdeni, éspedig éppen az ő lánya, Mirjam kíséretében. A fáraó lánya észre is vette a kosarat, és felismerte, hogy abban egy zsidó kisfiú fekszik. Ám mivel ő maga is vágyott gyerekre, nem tartotta be apja törvényét, hanem azt parancsolta Mirjamnak, hogy szerezzen a babának egy dajkát. Mirjam természetesen az anyjukat „szerezte meg”, aki azután jó ideig magánál is tartotta a saját gyerekét, de úgy, mintha az talált gyerek lett volna. Amikor a fiú már nem szopott, az anyja átadta őt a fáraó leányának, aki ettől kezdve a saját fiának tekintette.
Akkoriban az egyik leggyakoribb egyiptomi név a „fia valakinek”, vagy egyszerűen „gyermek” jelentésű Mosze név volt (pl. Thotmosze = Thot fia, Amonmosze =Amon fia stb.), amely nagyon hasonlított a „vízből kimentett” jelentésű, izraeli „moseh” szóra. Ezért, amikor a fáraó lánya a Mózes nevet adta a fiúnak, ezzel egyúttal egy több jelentésű névvel is felruházta.
A fáraó udvarában Mózes olyan nevelést kapott, mint minden, előkelő ifjú: vezető szerepre készítették őt föl. Mivel azonban a testvérei is mellette maradtak, ez nem törölhette el a népéhez való kötődését.

Michelangelo fenségességet, magabiztosságot és nyugalmat sugárzó Mózes-szobrán a próféta fején szarvakat látunk. A szarvak jelenléte egy félrefordításnak köszönhető. A Biblia eredeti, arámi nyelven írott szövegében az állt, hogy „Amikor aztán Mózes leszállt a Sinai-hegyről, kezében a bizonyság két táblájával, nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés miatt” (Kivonulás könyve 34,29). A szöveg görög fordítói még ennek megfelelő szöveget tettek közzé, amikor a „ragyogás” szót lefordították. Később azonban Szent Jeromos a hangzás hasonlósága miatt félreértette a görög szót, és cornutá-nak, vagyis „szarvakkal ellátott”-nak fordította át, latinra. És mivel a keresztények között Jeromos latin fordítása, a Vulgata terjedt el, ez a félrefordítás is elterjedt.

Mi volt Mózes bűne?
Mózes, aki később kivezette a népét az egyiptomi fogságból, az Ószövetség Istenétől azt a büntetést kapta, hogy ő maga sosem léphet az Ígéret Földjére, csak megláthatja azt. Mózes ugyanis fiatalkorában az egyik legnagyobb bűnt követte el, amit azonban az igazságérzete diktált. Egy alkalommal megnézte, hogyan dolgoznak a rokonai, és látta, hogy az egyiptomiak a legkegyetlenebb módon bánnak velük. Hirtelen haragjában megölte az egyik munkavezetőt, ami miatt azután el kellett menekülnie. Az új helyen, Midián földjén azonban rögtön egy jó cselekedettel mutatkozott be. Amikor Midián papja, Reuel (más néven: Jetró) lányai egy kúthoz mentek, hogy megitassák az állataikat, néhány pásztor el akarta kergetni onnan őket. Mózes azonban a védelmükre kelt. Vizet merített a kútról és segített megitatni a juhokat. Reuel hálából a szolgálatába fogadta őt, majd feleségül adta hozzá az egyik lányát, Cippórát. Az ekkor negyvenéves Mózes újabb negyven évig a pusztában élt a családjával, mint pásztor.

Miben állt Mózes küldetése?
A Biblia szerint Isten meghallotta az egyiptomi szolgaságban szenvedő zsidók jajkiáltásait, és úgy döntött, hogy Mózes által segíti ki őket a rabságukból. Egy alkalommal Mózes a juhokat a pusztán túlra, a Hóreb hegyhez terelte, ahol az Úr angyala megjelent neki, egy égő csipkebokor lángjában. Mózes abból ismert rá a helyzet különlegességére, hogy a csipkebokor lángolt ugyan, de nem égett el. Amikor kíváncsian közelebb ment, Isten meg is szólította őt, és azt mondta neki, hogy oldja le a saruját, mert szent föld az a hely, ahol áll. Ő ugyanis, aki Mózes őseinek istene, különleges feladatot ad most neki. Arra szólítja fel, hogy menjen el a fáraóhoz, majd arra hivatkozva, hogy az istenüknek akarnak áldozni, vezesse ki Izrael népét a fogságból. Eközben azonban mindkét népet a legnagyobb próbatételeknek fogja kitenni. Mózes megrettent a feladat nagyságától. Félt, hogy ő maga alkalmatlan lesz a végrehajtására, és abban is kételkedett, hogy az emberek el fogják hinni az Istennel való találkozásának történetét. Isten ezért egyrészt Mózes testvérét, Áront rendelte mellé segítségképpen (Áron meggyőzőbben tudott beszélni), másrészt három csodatétel képességével is felruházta Mózest (aki így például kígyóvá tudta változtatni majd visszaváltozatni a botot). Mindezek révén Mózes hitelt tudott szerezni a szavainak, ám mivel Isten szándékosan megkeményítette a fáraó szívét, a próbákon mindkét népnek mindenképp át kellett esnie. A találkozás hitelessége viszont éppen azt segítette elő, hogy Izrael népe a hitében megerősödve kerüljön ki a próbatételekből.
Isten ekkor tíz csapással sújtotta Egyiptom földjét, amelynek utolsó szakaszában (amikor Isten, az izraeliek megjelölt házait kihagyva, minden egyiptomi elsőszülöttet megölt), a fáraó megértette, hogy mindez az izraeliek korlátozása miatt sújtja az országát. Belátta, hogy jobb, ha kiengedi az izraelieket Egyiptomból, sőt, még meg is kérte őket, hogy érte is imádkozzanak, vagyis elfogadta a zsidók istenének mindenhatóságát. Ezután a nép Mózes vezetésével átkelt az Isten által kettéválasztott Sás-tengeren (későbbi nevén a Vörös-tengeren). Az igazi, nagy fordulat majd ez után, az átkelést követően következett be az izraeliek életében.  

Az Ószövetség elbeszélése szerint Mózes a pusztában díszes, arannyal borított ládát készített a kőtáblák őrzésére. Emlékeztetőül mannát és Áronkivirágzott vesszejét is beletették. A szövetségkötésre utalva a leggyakrabban frigyládának nevezték, de Isten ládájának és a bizonyság ládájának is hívták, a tetejét pedig a kegyelem királyi székének, vagy az engesztelés fedelének nevezték. A bibliai leírás alapján így rekonstruálták.

A kőtáblákra vésett törvények átvétele
Az átkelés utáni, ötvenedik napon Isten ismét megjelent Mózesnek, ezúttal a pusztában, a Sináj hegyén. Mózes második könyvének leírása szerint Isten ekkor kötötte meg azt a szövetséget a zsidó néppel, amelyben – cserében, amiért kivitte őket az egyiptomi rabságból, és feltéve, hogy hallgatnak a szavára – „papok királyságává és szent néppé” teszi őket, vagyis rájuk bízza az egész Föld legfőbb törvényeinek megőrzését és hirdetését. Ehhez Mózesnek három napon át fel kellett készítenie az egész népet, amely megtisztulva és napjait megszentelve várakozott. Ezután Isten a tűzhányók kitöréséhez és a hatalmas viharokhoz hasonló, természeti jelenségek kíséretében jelent meg előttük a hegyen, majd magához hívta Mózest, és két kőtáblát adott a kezébe. Ezeken voltak Isten törvényei, vagyis ezeken volt a Tízparancsolat, amelyet a civilizált emberiség azóta is az emberi együttélés alapnormatívájának tekint. A Biblia első részében, a Tórában és az egyéb, szent szövegekben több változata is van a parancsolatok szövegeinek, de ezek lényege azonos. Később, a monoteizmust (egyistenhitet) tovább vivő, keresztény vallás szintén az alapjának tekintette a Tízparancsolatot. Krisztus ezt mondta erről a Hegyi beszédében: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat” (Mt 5, 17-37). Ezért Jézus Krisztust gyakran „az új Mózes” néven is említették. Sajnos az összehasonlítás olykor az antiszemitizmus egyik forrásává is válhat: olyankor, amikor úgy fogják fel, hogy Krisztus a maga fellépésével „legyőzte” Mózest, és ezzel az egész zsidóságot. A „versenyeztetés” logikája szerint kevesebbet ér, hogy Isten Mózes közvetítésével csak Izrael népének adta a Törvényt, és többet, hogy Jézus Krisztus viszont minden ember üdvösségének elérésére szánta. Bármit is gondolunk a minket vezérlő normák eredetéről, ezek az emberek számára soha nem versengésekben, hanem csak egymásra épülő lépésekben, folyamatokban fogalmazódhatnak meg. Hiszen ahhoz mindig idő és tapasztalat kell, hogy egy ilyen törvénynek az érvényességéről, igazságáról meggyőződhessünk. Versenyezni csupán abban lehet, hogy ki mennyire képes betartani a parancsolatokat. Amelyek a szó szoros értelmében természetesen nem törvények, de mindenképp ott állnak a tényleges, állami szinten megfogalmazott törvényeink mögött.

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu