Volt vagy nem volt hús a lovak hátán?

A 300-as évek végén, a népvándorlás előszeleként hunok agresszív csapatai törtek be a Római Birodalom területére. És bár épp a rómaiaktól ered a „sine ira et studio” – vagyis a „harag és elfogultság nélkül” – alapelve, Ammienus Marcellius történetíró ezúttal mellőzte ezt, és úgy írt a hunokról, mint akik nem pusztán az aktuális ellenségeik, hanem általában véve és minden vonatkozásban alantasabb, értéktelenebb emberek. Azt állította, hogy ezek a lovas harcosok annyira nem ismerik az étel civilizált elkészítésének módjait, hogy a húst is a lovaik nyerge alatt puhítják meg. Később többen is a magyarokkal azonosították a hunokat, ezért a nyereg alatt puhított hús legendája a magyarokra is ráragadt. Ezután ha valaki értékrangsort akart felállítani az egyes népcsoportok között és a saját népét akarta ebben győztesnek kihozni, gyakran ezt a mítoszt hozta fel példának a hunok vagy a magyarok alacsonyabb szintjének érzékeltetéséhez.

A szkíták, a hunok, az avarok és a magyarok a harci taktikájukat a gyorsasságra és a mozgékonyságra építették, ők éltek a legsikeresebben a gyorsasággal. Eközben ha akartak volna, se puhíthattak volna a lovaikra tett nyergek alatt húst, hiszen az a folyamatos mozgástól két perc alatt vagy begyűrődött, vagy ki is esett volna. Akik ezt állították róluk, az valószínűleg a hús sebgyógyító alkalmazását keverték össze a puhításával.

Szégyellni kéne-e, ha így lett volna?
Mivel minden nép csak a vadság, a barbárság és a nomád életformák különböző korszakainak bejárásával kezdhette el a maga történelmét, az ezekhez kapcsolódó szokások, jelenségek állapotokat jeleznek, és nem erkölcsi minőségeket, ezért azokat semmi értelme a „jó” vagy „rossz” kategóriáival jellemezni. Egy-egy csoporton belül vagy ilyen szokás-és tudásrendszer alakult ki, vagy olyan, de egyiket sem lehet értékesebbnek vagy értéktelenebbnek minősíteni. Ami hosszú ideig fenn maradt és továbbhagyományozódott egy csoportban, az a maga korában nyilvánvalóan a csoport életben maradását, összetartozását szolgálta. Ráadásul ha a hunok vagy magyarok valóban tettek volna húst a lovak hátára, az épp hogy nem a kulturálatlanságukat, hanem az ellenkezőjét bizonyította volna! A hús ilyen felhasználása ugyanis arra utalna, hogy már többféle gyógyítási módszert is ismertek, például a lovak fölsebesedett hátának kezelésére.

Mire volt jó a nyers hús?
Az állattartó népek hamar rájöttek, hogy ha túl mély seb keletkezik egy állat bőrén, akkor azt célszerűbb nyitva hagyni, hogy magától kitisztuljon. Ugyanakkor viszont valamivel meg kellett óvni attól, hogy pl. férgek telepedjenek bele. Mivel a só jótékony hatását már régóta ismerték, erre találták ki, hogy sós vízbe áztatott, friss hússal fedték be a fájó sebeket, amelyeket így egyúttal a levegőtől, tehát a baktériumoktól is elzártak.
Ennek a módszernek az előképe egyébként már a Bibliában is ott van, amire dr. Forrai György orvos hívta fel a figyelmet, több könyvében is. (A legismertebb a Gyógyítások könyve, Athanaeum-Makkabi, Budapest, 2003.)  A Biblia első, Genezis című fejezetében, Mózes I. könyvének második részében ugyanis ez áll:

A Paradicsomot, más néven Édenkertet állatokkal és gyümölcsökkel teli helyként szokták ábrázolni. Ám az még senkinek nem jutott eszébe, hogy az itt lezajlott, első (képzeletbeli) bordaműtétet is úgy örökítse meg, ahogy azt a Biblia leírja, vagyis azzal együtt, hogy Isten egy húsdarabot használt Ádám sebének begyógyításához. Pedig ez talán megelőzhette volna, hogy az ilyesmit sokan a tudatlanság, az értéktelenség szimbólumának tartsák.

„Bocsáta tehát az Úr mély álmot az emberre, és az elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közül, és hússal tölté be annak helyét.” Vagyis Istent itt olyan „égi sebészként” írta le a Biblia, mint aki a műtét után gondosan „lekezelte” a sebet illetve kitöltötte a testben keletkezett űrt, és tudta, hogy ehhez a legcélszerűbb egy testbarát húsdarabot felhasználni. Hogy azután melyik, már általa megteremtett állat testéből vette hozzá az anyagot, arról nem szól a fáma.
Mindenesetre az eljárást a középkorban is hosszú ideig alkalmazták: az orvosok-borbélyok nem egyszer az embereken is húsdarabokat kötöttek a nagyobb sebekre. Később természetesen már azt is tudták, hogy ezt nem minden esetben jó alkalmazni, és az eltérő megoldásokat egymás mellett használták.

De akkor mit ettek a vándorló állattartók?
Azt a húst, amelyet állatgyógyítási célokra használtak, természetesen már nem ették meg, hiszen annak a külső részére rászálltak vagy rá is petézhettek a legyek, az egy idő után elkezdett büdösödni, és ezt ők is érezték. A vándorló népek kultúrájában emellett jól ismerték a hús tartósításának lehetőségeit, amivel valószínűleg a hunok és magyarok is éltek.
Tóth Béla a Mendemondák, a világtörténet furcsaságai című könyvében a 14-dik századbeli Giovanni Villani firenzei írót idézi a témával kapcsolatban. Ő ezt írta az akkori, nomád életmódot folytató magyarok hústartósító tudásáról: "Mikor jól megfőtt, leszedik a csontról, besózzák és kemencében vagy másképp megszárítják; mikor pedig megszáradt, porrá zúzzák, és ily módon élnek vele: nagy sereggel járva a pusztákon, hol semmi eleség sincs, kazánokat és üstöket hordanak magukkal; és mindenkinek van egy zacskó ilyen pora. Fejedelmök is sokat vitet utánok szekéren. Ha vízhez érnek, leszállnak a lóról, vizet forralnak, és a vitézek száma szerint olyan port tesznek bele. A por megdagad, egy-két maroknyitól megtelik az edény, mintha kása volna benne. Ez eledelnek nagy a tápláló ereje: egy kevés kenyérrel vagy anélkül is, erőt ad az embernek. Nem csoda hát, ha olyan nagy sokaságban és olyan hosszú ideig járnak a pusztán, hol nem találni semmit; mert lovaik füvet és szénát esznek, ők meg ilyen porrátört húst."

Egy ilyen, szépen ékesített tarsolyba több minden belefért, talán egy porított húst tároló, kisebb bőrzacskó is.

Mint ebből is kiderül: a magyarok a kora középkorban ügyesen alkalmazták a konzerválást. A későbbi, neves keletkutató, Vámbéry Ármin (1832 -1913.) a tapasztalatai alapján szintén arra a következtetésre jutott, hogy a török népek, akikkel a magyarok egy időben szorosan érintkeztek, általában is ismerték a húskonzerválások és porítások módját. Az is lehetséges, hogy a mai „tokány” szavunk ebből a korból ered, és eredetileg a porított hús neve volt.
Mindent összevetve tehát semmi szégyellni való nincs azon, ha egy nép ősei húst tettek a lovaik hátára. Szégyellni inkább annak kell magát, aki az ilyen szokások alapján kezd el ítélkezni, bármilyen korban is élt emberek fölött.

 

 

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu