Világító élőlények I. - Különös fények a szárazföldön

Ha világító élőlényekről esik szó, Európában mindenkinek elsősorban a szentjánosbogarak jutnak az eszébe. Ezen a kis rovaron kívül azonban még rengeteg, fényt kibocsátó élőlény létezik a Földön. A világító élőlények testében keletkező jelenséget szakszóval biolumineszcenciának hívják. (A szó a görög biosz=élet szó rövidített alakja és a latin lux, lucis=fény szó egy származékának összetétele.) Létrejöttéhez az élőlény testében alapvetően két kémiai anyagnak: egy festékmolekulának (luciferin) és egy enzimnek (luciferáz) kell jelen lennie. Ilyenekkel rendelkeznek tehát azok a világító állatok és növények, amelyekkel elsősorban a tengerekben találkozhatunk, de szerencsére olykor a szárazföldeken, akár a saját kertünkben is elkápráztatnak minket.

Ha nem tudnánk, hogy szentjánosbogarak, azt hinnénk, koboldok sétálgatnak a mezőn, apró lámpásokkal.

Mit tud a szentjánosbogár?
A szentjánosbogárfélék nyár közepén csillogó-villogó fényjátékot lopnak be a kertekbe és a mezőkbe. Családjukba több mint 2000 faj tartozik, amelyek közül Magyarországon főként a nagy szentjánosbogárral találkozhatunk. A fény kibocsátása náluk a zsákmány elejtésében és a párkeresésben egyaránt szerepet játszik, ugyanakkor egyes fajoknál csak a nőstény tud világítani. A párzási időszak júniusban kezdődik, s ilyenkor a hímek repülés közben keresik meg a fűben vagy avarban rejtőző nőstényeket. Ezek jóval nehezebbek a hímeknél, és legtöbbjük nem tud repülni. A nőstények a teljes sötétség beálltakor, nagyjából 10 óra körül kapcsolják be a „világítást”: sárga vagy zöld fénnyel jeleznek a hímeknek, hogy odataláljanak hozzájuk. Fényük hullámhossza 510 és 670 nanométer között van. A fényt a potrohuk elülső része termeli, világítósejtekkel (fotocitákkal). Ezek belsejében képződik a luciferin, amelynek oxigénre van szüksége ahhoz, hogy fényrészeket (fotonokat) tudjon kibocsátani. Az oxigén az állat potrohán lévő légcsöveken át érkezik a luciferinhez, amitől az átalakul és fényrészecskéket (fotonokat) bocsát ki. A szentjánosbogár azonban nappal nem pazarolja az „üzemanyagát”: ilyenkor olyan ingereket ad a szervezetének, amelyek megakadályozzák, hogy a sejtek mitokondriuma feldolgozza az oxigént és eljuttassa a potrohába. Este azután a nőstények feloldják ezt a blokkolást és leadják a jeleiket a hímeknek, amelyek hatalmas, lefelé irányuló szemük jóvoltából akár 50 méterről is észreveszik őket. A párzást követően a nőstények a földbe rakják a tojásaikat, amelyekből húsz nap múlva kelnek ki a lárvák. A tojás és a lárva ha halványan is, de szintén világít, ami ezúttal annak jelzése, hogy életképes. A lárva-állapot két évig tart, amit ezután csupán két hétnyi bogárlét követ.

Ami azt illeti, egy kis hasonlóságot azért felfedezhetünk a szentjánosbogár és a mesebeli figurák között.

Melyik állatkát használták lámpásként az emberek?
A szentjánosbogarakkal nem lehetne megtenni azt, ami viszont a nyugat-indiai szigeteken a kukuzsó bogarak életét hosszú időn át meghatározta. Ezeket ugyanis ott – akár nálunk a díszmadarakat – kalitkában tartották és cukornáddal etették, ami a kedvenc táplálékuk. Erre pedig azért volt szükségük az embereknek, mert amikor még nem voltak elemlámpák, de valakinek hosszabb útra kellett mennie és sötétben is kellett gyalogolnia, olyankor egy-egy kukuzsót tett bele az üvegfalú lámpásába, és azzal világította be maga előtt az utat.
A kukuzsók pattanóbogár-félék, amelyek a rovarok osztályában a bogarak rendjébe, azon belül a mindenevő bogarak alrendjébe tartozó család tagjai. 9000 fajukból Magyarországon is él körülbelül 170 példány. Kétféle fényt is kibocsátanak: repülés közben a potrohukon lévő világító szervükből vöröses fény szűrődik ki, az előtorukon lévő szervükből pedig kékeszöld. Ez utóbbit használta ki a vándorló ember, amikor lámpaként vitte magával a bogár néhány példányát.

Mije világíthat egy szúnyogfélének?
Olyan szúnyog sajnos nem létezik a Földön, amelynek a teste világít, holott ezzel olykor jelentősen megkönnyíthetné a rá vadászó ember dolgát. Olyan azonban létezik, amelynek a fészke bocsát ki fényt magából. Ez az arachnocampa luminosa nevű szúnyogféle, amelynek lárvái nedves barlangfalakon élnek, ott építik fel a fészkeiket, a testükben kiválasztott, körülbelül 30-40 centis, pókfonalszerű szálakból. A szálak pedig élénken fénylenek, hogy becsalogassák a táplálékul szolgáló kisebb rovarokat. Ahol több ilyen szúnyogféle is megtelepedett, ott szinte tűzijátékszerű látványosságot idéznek elő a falon csillogó hálók. Ilyen hely az új-zélandi Waitomo barlang is, amely fantasztikus élményt jelent az oda látogatóknak.

A Waitomo-barlangban lenyűgöző látványt nyújtanak a szúnyogfélék pókhálószerű szálakból szőtt fészkei.

Csak állatok és váladékaik világíthatnak?
Skandinávia északi részein az emberek a 16-dik században már jól ismerték az erdőt, és azt is tudták, hogy furcsa, világító fák is léteznek bennük. Ez természetesen kiváló lehetőséget nyújtott ahhoz, hogy a fantáziájukban számtalan, misztikus mesefigurával, kobolddal és tündérrel népesítsék be az erdőt, ugyanakkor ennél prózaibb módon is kihasználták a jelenséget. Az erdőben dolgozó emberek nem egyszer útjelző fényekként használták a korhadó tuskókat, amelyek lámpaként világítottak. Erről egy svéd történész, Olaus Magnus is beszámolt, 1555-ben, egy könyvében. A szokatlan, fatuskókból származó fényekkel azonban nemcsak északon, hanem Európa déli tájain is találkoztak, s ezek ott már az ókortól ismert jelenségek voltak. A görög filozófus, Arisztotelész (i.e. 384–322) és a római természetbúvár, az idősebb Plinius (i.sz. 23/24–79) egyaránt írt a meglepő jelenségről. Később, a reneszánsz korban is igyekeztek megfejteni a rejtélyt, és – okkal – azt feltételezték, hogy igazából különleges gombák állnak a dolog mögött. Ezt azonban akkor még, például a mikroszkóp hiánya miatt, nem tudták bizonyítani. A 17-dik századtól egyre inkább igyekeztek tudományos eszközökkel is vizsgálni a jelenséget. A neves természettudós, Robert Boyle 1667-ben már ki tudta mutatni, hogy a jelenségben fontos szerepet játszik az oxigén. Francis Bacon természettudós és filozófus pedig a 16-dik század végén azt az összefüggést is észrevette, hogy a korhadó fa csak akkor bocsát ki fényt, amikor nedves. 1840-ben egy skót botanikus, George Gardner egy olyan, világító gombafajt fedezett fel, amely egy törpepálma tövén nőtt, a fán megmaradt, korhadó leveleken. A fajt a felfedezőjéről nevezték el, és 1850-től Agaricus gardneri néven vált ismertté a tudományban. Végül 1853-ban Johann Florian Hellernek sikerült egyértelműen igazolnia, hogy a korhadt fadarabok világítása valóban gombáktól származik. Az ő nyomában járva a 19-dik század közepén már több, világító termőtestű gombafajt is felfedeztek.
Érdekesség, hogy a gombáktól származó fény színárnyalata ugyan a látható fény spektrumának zöld tartományába esik, de a színét több tényező is befolyásolhatja. Így például nem mindegy, hogy milyen fafajon vagy talajtípuson nőtt a gomba, de az sem, hogy az azt szemlélő embernek milyen rugalmas a szeme. Ezért a gombák által kibocsátott, elméletileg zöld színt bármikor kéknek is láthatjuk. Sokan persze azzal is kísérleteztek, hogy mi történik, ha hazaviszik a sötét erdőben talált, sejtelmesen fénylő fadarabot. Nekik azt kellett megtanulniuk, hogy ha fenn akarják tartani a tuskó fénykibocsátó képességét, akkor a hűtőszekrényben és nedvesen kell tárolniuk, mert ha kiszárad, bizony vége a világításnak. Ugyanakkor arra is vigyázni kell, hogy túl sok víz se érje, mert olyankor viszont a gomba micéliuma nem jut elég oxigénhez, és ezért nem képes fényleni. Mindezt egyébként Japánban, a természetben végzett megfigyelések is alátámasztották: ott a kidőlt gesztenyefa-féléken tenyésző kígyógombánál látták, hogy az esős évszakban gyönyörű kékeszöldes színnel világított, mígnem az eső elállta után a gomba lassan kiszáradt és már csak néhány napig lumineszkált. (Részletesebben lásd Vasas Gizella – Jancsó Gábor írásában)
A világító tuskók-gombák és az emberek viszonya különösen érdekesen alakulhat például háborúk idején. A feljebb idézett cikk említi, hogy a legendák szerint a második világháborúban az amerikai katonák világító gombákat tűztek a fegyvereikre és a sisakjaikra, hogy elkerüljék az egymással való ütközést, a csendes-óceáni szigetek trópusi őserdeinek sötétjében. Ennél békésebb hangulatú lehetett a helyzete annak a Pápua Új-Guineában dolgozó amerikai haditudósítónak, aki ezzel kezdte a feleségének írt levelét: „Drágám, ma éjjel öt gomba fényénél írok neked”. Kár, hogy a feleség válaszát nem őrizték meg az utókor számára, hiszen érdekes lenne tudni, hogy vajon mi volt a véleménye az őserdei áramszolgáltatásról.

 

Lévai Júlia

 

(Következő cikkünkben a tengerben élő világító élőlényekről lesz szó.)



www.mimicsoda.hu