Mióta létezik boncolás?

Aki orvosnak készül, annak az egyetemen kötelező boncoláson is részt vennie, hogy a saját tapasztalatai révén is belelásson az emberi testbe, és így könnyebben megtanulja annak felépítését, vagyis az anatómiáját. (A szó a görög ana = fel és temnó = vág szavakból ered.) Az emberi test boncolásának azonban nemcsak oktatási célja lehet. Az anatómiai boncolás mellett még létezik a kórboncolás (ennek a betegségben elhunyt személy halálokának felderítése a célja) és az igazságügyi vagy törvényszéki boncolás is (ennek során a rendkívüli, váratlan halált halt személy halálának okát igyekeznek földeríteni). A Magyarországon érvényes jogszabályok szerint minden, kórházban elhunyt személyt fel kell boncolni, kivéve, ha az osztályvezető patológus valamilyen okból írásos engedélyt ad ennek az elhagyására. A boncolás azonban hosszú ideig nem volt bevett tevékenység és a törvények is csak a 19-dik század közepétől kezdték el körültekintően és az ésszerű céloknak megfelelően szabályozni. Addig az orvosok olykor csak kalandos utakon, nagy nehézségek árán juthattak hozzá olyan holttestekhez, amelyen tanulmányozhatták a testet és azt, hogy vajon abban milyen betegség milyen jellemző elváltozásokat okozott.

Andreas Vesalius volt az első, jelentős bonctan szerzője.

Anatómiai tudás – boncolás nélkül?
Az i.e. 3-2. századból maradt fenn a kínai orvoslás első, nagy tankönyve, a Huang-Ti nei-csing, vagyis A Sárga császár belső könyvei című, hatalmas, összefoglaló mű. Ez máig a kínai gyógyítás alapjainak számít. A hatalmas könyv szerzői mindenre kiterjedő részletességgel írták le a diagnosztikai eljárásokat és a különböző terápiákat, miközben az emberi szervezet működéséről is igyekeztek alapos képet adni. Ezt olyannyira sikeresen tették, hogy a benne leírtak jelentőségét a nyugati orvostudomány alapjának számító hippokratészi gyűjteményhez szokás hasonlítani. A Sárga Császár belső könyvei egyúttal fordulatot is jelentettek, az addigi felfogásokhoz képest. Addig ugyanis – ahogyan mindenütt, abban a korban – az animisztikus és samanisztikus betegségmagyarázatok uralkodtak. Ez azt jelentette, hogy az emberek hite szerint a betegségeket démonok, gonosz és ártó szellemek okozták. Ebben a gyűjteményben azonban a bajokat már az ember univerzumban elfoglalt helyére, a teste fölépítésére és a kettő viszonyából eredő, belső változásokra, az egyensúlyok megbomlására vezették vissza. A könyvek szerint olyan, racionálisan megragadható tényezők állnak a betegségek hátterében, mint amilyen életmód, az étrend, az időjárás, az életkor és az emberek pszichés és mentális adottságai. Ennek jegyében pedig meglehetősen pontosan írták le a test és az idegrendszer működését, felépítését is, anélkül, hogy egyetlen boncolást is elvégeztek volna. A szervek elhelyezkedésére a külső tapasztalataik és a logika alapján következettek. Így például már arra is rájöttek, hogy a vér állandó közforgásban van, és hogy ennek a mozgásnak a szív áll a középpontjában.
Jóval később, a római korban élő Galénosz (130-200) szintén egyetlen tetemet sem boncolt fel, ám mivel a gladiátorok orvosaként dolgozott, így alaposan belelátott az emberi test belsejébe. Vélhetően gyakran kerültek a szeme elé olyan, olykor rémisztő mélységű sebek is, amelyeket vagy az oroszlánkarmok, vagy a gladiátortársak kardjai okoztak a szerencsétlen római harcosokon. Ezért több leírást is tudott adni arról, hogy mi rejlik az emberi testek mélyén.

Kik voltak az első boncoló orvosok?
Az első személy, aki tudományos érdeklődés alapján boncolásokat végzett, ezt nem emberen, hanem állatokon gyakorolta. Ő görög volt, és Alkmaiónnak hívták. I.e. 500 körül vette a bátorságot ahhoz, hogy belenézzen az elhullott állatok testébe és leírja, amit látott.
Az első orvos, aki i. e. 300 körül céltudatosan boncolt emberi testeket, az anatómia atyjának tekintett Herophilosz volt. Tapasztalatai alapján három bonctani könyvet is írt, ezek közül azonban sajnos egy sem maradt fenn. Egyéb leírásokból tudjuk, hogy Alexandriában élt és elismert anatómusnak számított, akinek boncolásai azonban sokakban riadalmat is keltettek. Az akkori legendák szerint élve is boncolt, de csak a háborúkban foglyul ejtett – vagyis a kor felfogása szerint kevésbé értékes és hasznos – embereket. Mindenesetre tény, hogy a boncolásai révén a kortársainál jóval többet tudott meg az emberi testről, és felismerte, hogy az agy lehet az értelem székhelye. Emellett különbséget tett az érző- és mozgatóidegek, ill. az artéria és a véna között, ami rendkívül fontos felfedezés volt. Kortársa, Eraszisztratosz (i. e. 280 körül) szintén végzett boncolásokat, ő azonban csak halottak testét vágta fel, már csak azért is, mert elsősorban a halál okai érdekelték. Így ő vált az első, ismert kórboncnokká a világon. Utána azonban hosszú évszázadokig nem végzett boncolásokat senki, legalább is nem maradt fenn írás arról, hogy végzett volna.

Rembrandt Doktor Tulp anatómiája című festménye a szakma egyik legtöbbet emlegetett ábrázolása.

A középkor és a reneszánsz
Az ókor után csak 1315-ben tértek vissza a boncolás gyakorlatához. A bolognai Mondino dei Luzzi volt az első, aki tanulmányt írt a boncolásról, amely azonban hamarosan népszerűvé vált, és széles körben terjeszteni kezdték. Ez már az egyetemalapítások kora volt, így ezekben az intézményekben is gyakorlattá vált a boncolás, igaz, csupán évi egy-két emberi tetem feltárásának erejéig, mert az anatómiát inkább a sertések felboncolt testén tanították. A boncolás szokása azonban ezután Európa valamennyi egyetemén elterjedt, s ez rendkívül sokat számított a kor természettudományos műveltségének terén. Mondinót a firenzei Antonio Benivieni követte, akinek szintén nagy szerepe volt a kórbonctan jelentőségének növelésében. A padovai Alessandro Benedetti (1450-1512) pedig már egy hatalmas, színházra emlékeztető anatómiai tantermet is építtetett, amellyel elősegítette, hogy önálló szakterületnek tekintsék a bonctant. Ettől kezdve a boncolások során szerzett megfigyelések, eredmények sorra bekerültek az orvostudományba és rendkívül sokat segítettek az orvosoknak abban, hogy felismerjék és gyógyítani tudják az egyes betegségeket. Így például azt, hogy a szívnek pontosan milyen a felépítése és a működése, Berengario da Carpi (1460-1530) boncolásai világították meg a számukra a legpontosabban, bizonyítva például, hogy nem igaz az az addig közkeletű állítás, amely szerint a szív sövényén lyukak vagy pórusok lennének.
A legjelentősebb anatómia tankönyvvé később a németalföldi Andreas Vesalius (1514-1564) műve vált. Őt ennek alapján tekintik ma is a legnagyobb boncnoknak. Vesalius volt az első, aki részletes anatómiai metszeteket is készített.

És Leonardo da Vinci?
Ugyancsak híres boncolóként tartják számon az egyik legnagyobb reneszánsz művészt, Leonardo da Vincit (1452–1519), aki emberi holttesteket boncolt. Neki azonban nem az orvoslás segítése volt a célja, hanem az emberi ábrázolás tökéletesítése. Pontosan tudta, hogy a művészi hatás teljességéhez a valósághűség is nélkülözhetetlen. Ezért mindent akart tudni az izmok kapcsolódásáról, az erek lefutásáról és a csontok jellemzőiről is. Feljegyzései szerint legalább ötven hullát boncolt fel, miközben gondosan le is rajzolta, amit látott.

Az egyház és a kíváncsiság
Az egyház több okból is sokáig tiltotta az emberi test boncolását. A hit szerint szentségtörés belenyúlni Isten alkotásába és a halottak végső nyugalmát sem szabad megzavarni. A reformáció szelleme azonban ebben is változást hozott. A megismerés, a tudományos gondolkodás egyre kevésbé jelentett Isten ellen való vétket, és a reformátorok kimondták: Istent az emberi test, vagyis a teremtménye megismerésén keresztül is meg lehet ismerni és meg lehet érteni. Ettől kezdve fokozatosan lazultak a tiltások. A folyamatot segítette, hogy a vallási gondolkodókat is izgatta az emberi élet keletkezése illetve a lélek mibenléte. A Harvard egyetem egy mai kutató professzora, Katharine Park a firenzei orvoslás történetével foglalkozott, amikor feltűnt neki, hogy a felboncolt testek zöme a reneszánszban női test volt. A boncolások során pedig elsőként mindig a méhet, a szentek esetében pedig a szívet emelték ki – ez utóbbiban vélhetően Krisztus nyomát keresték. Ebből pedig arra a következtetésre jutott, hogy ebben a korban lassan az egyház is támogatni kezdett minden olyan kutatást, amely a születés és a szív titkainak feltárására irányult. Azt pedig egyéb kutatások is alátámasztják, hogy az addigi tilalmak alól a borbélyok és sebészek rendszeresen felmentést kaptak. Az anatómia maga pedig elsősorban a két református országban, Hollandiában és Skóciában erősödött meg, és azután Bologna és Padova neves egyetemein is meghonosodott.

Egy kis hullarablás
Britanniában a 18-19-dik században alapították meg a legjelentősebb anatómiai iskolákat. Mivel azonban kizárólag a kivégzett bűnözők holttestein dolgoztak, akik viszont, úgy látszik, nem dolgoztak elég gyors tempóban a kezük alá, a boncolásaikkal hamarosan hullahiányt állítottak elő. Az iskolák kénytelen voltak vonzó összegeket fizetni azért, hogy valaki kellő mennyiségű holttestet szállítson nekik a szükséges boncolásokhoz, így szabályos üzletággá vált a halottrablás. Olyannyira, hogy már nem is minősült bűncselekménynek vagy kegyeletsértésnek. Olykor az is előfordult, hogy egy-egy szegényebb diák egy holttesttel fizetett a tandíj helyett. Szerencsére azután 1836-tól feloldották azt a rendeletet, amely szerint csak gyilkosokat szabad legálisan felboncolni, és ezzel véget vetettek a kriminális állapotoknak. D egyúttal annak is, hogy a boncnokokat a hóhérokkal azonos helyre sorolják be, a társadalmi ranglétrán. Ettől kezdve ők is ugyanolyan tiszteletben álló szakemberekként jelenhettek meg, mint bármely más szakma képviselői.

 

Lévai Júlia

Ismerd meg te is az emberi test működését - válogass könyveinkből:
Mi MICSODA Az emberi test - A természet remekműve
Mi MICSODA Junior Az mebrei test
Az emberi test 30 másodpercben
Az emberi agy 30 másodpercben
Hogyan működik az emberi test?

 



www.mimicsoda.hu