Egy különös történet Szent Miklósról

December hatodika a világ sok országában a gyerekek legkedveltebb ünnepe: a Mikulás napja. A hagyományok szerint ezen a napon járja be prémes, vörös köpenyében és rénszarvasok vontatta szánján az emberek lakóhelyeit a Mikulás, és csempészi be titokban az ajándékait a gyerekek gondosan kikészített cipőibe és csizmáiba. Az elnevezés egyébként a Miklós név cseh és szlovák alakja nyomán terjedt el. Maga a névadó pedig Szent Miklós püspök, aki nagylelkűségével és bőkezű szeretetével a karácsony előhírnöke, és akinek a napját a katolikus egyház december 6-dikán ünnepli. Újabban azonban nemcsak a jóságáról, hanem a szenvedélyességéről is meg szoktak emlékezni, ami szintén kiemeli őt a többi szent közül.

Szent Miklós legendás pofonját egy ikon is megörökítette, ám a műfaj szelleméhez híven az ikonfestő itt is megtartotta annak szabályát, hogy az egyházi személyeket csakis lágy mozdulatokkal és finom kezekkel illik ábrázolni a képeken.

Miért került zárkába Miklós?
Miklós életéről a Wikipédia szerint kevés dokumentált adattal rendelkezünk, csupán egy krétai személytől, Andrástól, valamint egy konstantinápolyi szerzetestől Jánostól maradtak fenn leírások róla. Valószínűleg 270 és 286 között született, Patara kisvárosban, Kis-Ázsiában, és 19 éves volt, amikor nagybátyja, aki myrai püspök volt, pappá szentelte. Később maga is Myra közelében teljesített szolgálatot: először a Sion kolostor apátja lett, majd a legendák szerint égi jelre Myra püspökévé választották. (Myra ma Demre néven egy kis település Törökországban, kb. 100 km-re délnyugatra a sokak által jól ismert, Antalya nevű nyaralóhelytől. A 4-dik században püspöki székhely volt.) Szüleit, akik valószínűleg jómódú kereskedők voltak, Miklós korán elvesztette, ám a tőlük örökölt vagyont szétosztotta a szegények között, ezért is válhatott a későbbi Mikulás-kultusz névadójává.
Az említett források szerint részt vett az első nikeai zsinaton, és itt viselkedett úgy, hogy az őt egy időre igen rossz helyzetbe hozta. A zsinaton, amelyet 325-ben tartottak, Nikeában, a korai kereszténység egy eretneknek minősített irányzata, az arianizmus volt a téma. Az alexandriai püspök, Arius és követői azt vallották, hogy Krisztus – vagyis a szentháromságban a Fiú – nem volt egylényegű az Istennel, hanem, mint alapvetően emberi lény, csupán hasonló lényegű volt. Ez volt az úgynevezett homouszion-homoiuszion (egylényegűség-hasonlólényegűség) vita, amelyet több évszázaddal később Madách Imre szereplői is említenek, Az ember tragédiája egy jelenetében. Miklós püspök a vitában az egyház bevett álláspontját, vagyis az egylényegűséget képviselte, ám Arius sem engedett a maga nézeteiből, és kitartóan sorolta az érveit. A vita egy pontján azonban Miklós elveszítette a türelmét, és a legendák szerint lekevert egy pofont a püspöktársának. Mivel azonban az egyháznak fontos elve volt az erőszakmentesség is, Konstantin császárt és a többi püspököt elborzasztotta Miklós erőszakossága, ezért büntetést szabott ki rá. Ennek jegyében megfosztották őt a püspöki jelvényeitől, a saját Biblia-példányától valamint a palliumtól (ez utóbbi egy olyan, főpapi jelvény, amely egy kb. 3 ujjnyi széles, fehér, keresztekkel díszített gyapjúszalagból áll, és amelyet a magas rangú papok a vállukon viselnek), majd egy zárkába vitték és ott hosszasan fogva tartották. Csakhogy ezután – ismét a legendák szerint – csodás események következtek be. Miklós előtt ugyanis egy látomásban megjelent Jézus és Mária, és Jézus megkérdezte őt, hogy miért van ide bezárva. Amire ő azt mondta, hogy „Azért, mert Uramként és Istenemként szeretlek téged”. Ennek hatására Jézus és anyja mind a palliumot, mind a Bibliát visszaadta neki. Ezt meghallva a császár nem tehetett mást, mint hogy visszahelyezte Miklóst a hivatalába. És bár az arianizmust elítélő nikeai záródokumentumok csak töredékesen maradtak fenn, sokak szerint Miklós nevének is ott kellett lennie azok között, akik írásban is elítélték ezt az irányzatot. Amitől azonban az a legkevésbé sem szűnt meg, hiszen a Duna-vidékre száműzött Arius az új terepén ugyanolyan kitartó térítő munkával terjesztette a hitét. Az pedig jól illeszkedett a barbár népek köreiben élő misztérium-vallásokhoz, hiszen egy csodás úton fölemelkedett, emberből istenivé váló Megváltóról beszélt. Az arianizmus így Közép-és Nyugat-Európában még hosszú ideig népszerű irányzata maradt a kereszténységnek.

Szent Miklós egyik legszebb szobra az olaszországi Bariban, a szent csontjait őrző San Nicola bazilikában látható. Ma ez a város az egyik legkedveltebb nyaralóhely, így ezt a „Mikulást” nyáron is sokan láthatják.

Mi volt a miklósolás?
Miklós persze később nem ettől vált nevezetessé, hanem a jótékonykodásairól. Ezzel kapcsolatban az a története a legismertebb, amely szerint élt Mürában egy szegény ember, aki azért nem tudta férjhez adni három lányát, mert nem volt pénze hozományra. Amikor Miklós ezt meghallotta, úgy döntött, hogy mindenképp segíteni fog a családnak, de ezt titokban teszi, már csak azért is, hogy senkinek ne kelljen kínosan éreznie magát. Ezért az éjszaka leple alatt osont oda a házhoz, és három erszényt dobott be az ablakon. Így a lányok attól is megmenekültek, hogy eltartók híján örömlánynak kelljen menniük. Miklós pedig később emiatt lett a hajadonok és az aggszüzek védőszentje is, ami mellett egyébként még a házasságnak és az anyaságnak, Oroszországnak, Görögországnak, Szicíliának, Lotaringiának és Apuliának, a zálogházak tulajdonosainak, az illatszerészeknek, a gyógyszerészeknek, a pálinkafőzőknek és Magyarországon Kecskemét városának is a védőszentjévé tették. Kultusza a középkorra már akkorára nőtt, hogy egy népszokás, a nálunk is ismert miklósolás is kialakult belőle.  
Ennek során december 5-dikén este, főként diákok maskarákba öltözve járták a házakat, élükön egy Mikulásnak öltözött szereplővel, és mellette egy ördögfiókával, vagyis krampusszal. Miklós alapvetően a jóságot képviselte, ugyanakkor szívesen érzékeltette a hatalmát is, és osztotta fel maga körül a gyerekeket, jókra és rosszakra, hogy azután megjutalmazhassa vagy megbüntethesse őket, ahogy azt a hatalomban lévő személyek gyakran szokták. Mások fenyítését a leggyakrabban a krampuszra bízta, ám időnként még őt is megfenyítette, sőt, még láncra is verte. Egy idő után a miklósolásból egyre inkább a hatalmaskodást egyszerre kiélő és kigúnyoló játék lett, amelyben túlsúlyba kerültek a zajos, közönséges és olykor durva elemek is. Egy időben ezért a Dunántúlon Láncos Miklós is lett a játék elnevezése. Néhány helyen itt már kifejezetten azért jártak házról-házra a fiatalok, hogy mindenkit jól megijesszenek. Olykor nemcsak megcsörgették a hosszú láncaikat, hanem bizony jól oda is csaptak velük egy-egy járókelőre, aki azután napokig borogathatta a helyét. Arra hivatkoztak, hogy ilyenkor a gonoszt űzik ki az emberekből. Ezzel viszont a Mikulás-nap sokat veszített a karácsonyi meghittséget előkészítő jellegéből, ami sokáig nem maradhatott így, s a huszadik század elején a mikulásolás lassan kihalt a szokások közül. A játékok egykori a durvasága egyszerű vidámsággá szelídült, és a Mikulás-kultusz lényegévé az ajándékozás vált.

 

Lévai Júlia

 



www.mimicsoda.hu