Ami a nyelvújításból elveszett

„Nyaktekerészeti mellfekvenc” (nyakkendő) és „gőzpöfögészeti tovalöködönc” (gőzmozdony) – ezekkel a vicces kifejezésekkel szoktunk gúnyolódni az egyébként nagy jelentőségű nyelvújítási mozgalom azon „termékein”, amelyekkel olykor valóban túllőttek a kiötlői a célon. A cél persze ettől függetlenül megvalósult, hiszen a nyelvújító mozgalomnak köszönhetően a nyelvünk nem pusztán tízezer új szóval bővült, hanem egységes is lett. Ez pedig lehetővé tette, hogy a magyar nyelv valóban nemzeti nyelvvé váljon, és mind a hétköznapi közlés, mind az irodalom és a tudomány ill. a jog igényeit szolgálni tudja, kizárva a félreértéseket és az egyéb bizonytalanságokat. Ami pedig végül mégsem honosodott meg a nyelvünkben, az sem volt feltétlenül hiábavaló, hiszen nem egyszer a nyelvi humor kiapadhatatlan forrásává válhat.

(A nyelvújítás történetéről részletesen itt olvashatsz.)

Kazinczy Ferenc különösen sok, új szóval ajándékozott meg minket. Ilyen pl. a füzet, az egyesület, a kedvenc, a szellem, a keringő, az alkalom, a szorgalom, a hálás, a részvét, az évszak, vagy a magány, a tökély vagy a dereng szó is. (A képet Donát János festette, 1808-ban.)

Ki járt élen a később elvesző szavak kitalálásában?
A főként Kazinczy Ferenc nevével fémjelezhető, kiterjedt nyelvújítási mozgalom egyik kiemelkedő alakja volt Barczafalvi Szabó Dávid (1752-1828). Ő fordítóként különösen sokat dolgozott azon, hogy a más nyelvekben már bevett, de nálunk esetleg még hiányzó fogalmaknak a magyarban is legyen megfelelőjük. Hosszú ideig ő is csak átvette a lefordíthatatlan idegen szavakat, ahogyan azt mások is tették, ám egy idő után úgy érezte, hogy biztosan megoldható az ezeknek megfelelő kifejezések megalkotása. Módszereit tudományos dolgozatokban is összefoglalta, és nekilátott a gyakorlati megvalósításnak. Kezdetben csak óvatosan és a nyelv hagyományait tiszteletben tartva magyarította meg a szavakat, idővel azután – nyilván az egyébként is lángoló mozgalom hatására – már olyasmiből is mindenáron színmagyar szót akart kreálni, amiből vagy lehetetlenség volt, vagy egyszerűen fölösleges. Ezért sok kifejezése valóban használhatatlanul mesterkéltre sikerült. Ilyen volt pl. a belőrmész, ami a gárdista magyarítása lett volna, az aprósdi, ami a menüetté, de ő találta ki azt is, hogy a koncert muzsikadalom legyen, az ecloga galaga, a gusztus vagy ízlés tetszínesség, a világegyetem mindeneményedelem, a passzus vagy fejezet mehetsze, az ária dallica és az esztétika meg érzedmény. Kazinczy többször is kritizálta ezt a törekvését, amelyet egyébként ő maga igen kemény munkaként írt le: „ugyan fürdöttem az izzadságban, míg egy szót kicsináltam” – olvasható a Kazinczyval folytatott levelezésben. Barczafalvyt mindezek miatt sokan kifejezetten a nyelv megrontójának tartották, holott legalább hatvan-hetven olyan szót is ő alkotott meg, amelyet viszont ma is használunk. Ilyen pl. az olvasmány, a tanulmány, a termény vagy a társadalom, de a pamlag, az ifjonc, a szerkezet, a belföld és külföld, a láthatár, az esernyő és az észlel szavunkat is neki köszönhetjük. Érdekesség, hogy amit Kazinczy sokáig szintén nevetségesnek és elvetendőnek tartott – a kuffer helyett a börönde kifejezést –, az egy idő után, kis változtatással mégis meghonosodott, és a koffer mellett a bőrönd alakjában gyökeret vert a nyelvben.

A gyöngyösi születésű Bugát Pál (1793–1865) különösen sokoldalú ember volt: Az orvosi egyetemet a bölcsészeti tanulmányai után végezte el, majd egy ideig sebészként dolgozott. Eközben oktatóként és tudósként is számon tartották, majd az 1848-as forradalomban is részt vett. A Batthyány-kormány idején Magyarország főorvosává nevezték ki, és mivel az utolsó napig kitartott, ezért később bujkálnia kellett, s az állását és a nyugdíját is elveszítette. Később azonban kegyelmet kapott, így visszatérhetett a tudományos életbe, és megírhatta a nyelvújítási témákat érintő cikkeit is.

Az idegen elnevezések ellen
Barczafalvy mellett még Bugát Pál volt az, aki mindenáron olyasmiből is színmagyar szót akart volna elterjeszteni, amiből nemigen lehetett, illetve ha mégis, akkor annak a mesterkéltség volt az ára. Bugát, aki eredetileg egyébként orvos volt, 1857-ben Szócsíntan címmel adott ki egy könyvet, amelyben számos javaslatot tett közzé az idegen szavak magyarítására. Egyebek közt a kémiában használt szavakat is szerette volna kicserélni, és azt javasolta, hogy az oxigén legyen éleny, a hidrogén köneny vagy gyulany, a bór bórany, a magnézium kesereny, az alumínium timany, a szilícium kovany, a magnézium kesereny, a lítium lavany, az ozmium szagany, stb.
Mint látható, mindegyikben van logika, hiszen az új megnevezés a szóbanforgó elem jellemző szagából vagy egyéb tulajdonságából indul ki, és a nyelvújítók által is bevett -ány-ény végződés rövid alakját használta. Ám az ő példája is azt mutatja, hogy a szakszavakkal általában nem érdemes kísérletezni, a nyelvek többsége az eredeti, többnyire görög vagy latin elnevezéseket vették alapul és igazították egy-egy elemében önmagukhoz. Már csak azért is, hogy ne tegyék bonyolulttá ezek rövidítéseit. De Bugát még azokat is tovább akarta egységesíteni, amelyeknek egyébként a magyarban mégis adtak saját nevet, mint pl. az ólomét (eredetileg plumbum). Erre azt javasolta, hogy legyen ólmany. Ezek azonban végül – nem mellesleg a Szarvas Gábor vezette ellentábor akcióinak hatására – nem honosodtak meg. Ahogy az egyébként szellemes ding szó sem vált közkeletűvé, a dióing, vagyis a dióhéj helyett, és a leendő embert sem hívjuk lembnek, hanem magzatnak. A külföldi nevek megmagyarításának vágya azonban örökéletűnek bizonyult, hiszen amikor a hetvenes években nálunk is megjelent a grapefruit, rögtön megszületett rá a citrancs név, de ez sem terjedt el, pedig nem nélkülözi a szellemességet.

Nem a logika számít
Jó néhány további szónak annak ellenére el kellett tűnnie a süllyesztőben, hogy sok közülük kifejezetten logikus kreálmány volt. A kacsintásban valóban benne van, hogy a szemünkkel intünk, ezért akár jó is lehetne rá, hogy szemintet. A sír is a végső lakásunk, így akár lehetne véglakás is a neve. A kotta a betűknek felel meg, lehetne hangbetűzet, és a bál is lehetne táncadalom, ahogy a kettőspont is lehetne popont. Ám mivel a nyelvben a logika játssza a legkisebb szerepet, ezeket mégsem cseréltük fel az új szavakra. Ráadásul a vonalnak nem is a hosszúság a legjellemzőbb tulajdonsága, így az erre javasolt hosszáta szót már csak ezért sem fogadta el a közmegegyezés. A bankár jelentésű pénzcsűrnököt pedig valószínűleg senki se tudta volna nevetés nélkül kiejteni. Érdekes karriert futott be azonban az ugyancsak mesterkélt gyújtófácska, amely végül mégis csak megmaradt, a gyufa alakra rövidült változatában. A képzelmész (költő), vagy az életfekvés (sors), esetleg a rovátkolt barom (rovar) vagy a dalabáj zenér (fülemile) szavak azonban bármikor föleleveníthetőek, ha az ember valami nagyon vicces irodalmi alkotást szeretne létrehozni.

A nyelvújítás korában megjelenő szaklapok szintén igyekeztek korszerűeknek látszani, ezért hamar átvették a nyelvi újításokat. Olykor azonban meglehetősen nehézkesre sikerült egy-egy leírásuk. Így pl. nehéz elképzelni, hogy az olvasók ne izzadtak volna bele pl. a cukorrépa összetételének elolvasásába, ebben az 1846-ban közzé tett szövegben: „Cukorrépa: víz, cukor, rostany (=faállomány), nyálkany vagy tojásfehér és más legenyes (azoticus) testek, pectine (növénykocsonya) (...), chlorophylle (zöld festany), meszenyes sóskasó, hamanyos villanysó (...), vaséleg (rozsda), kovasav (kavics)."

Sajátos igeidők
A nyelvújítók azon is dolgoztak, hogy átültessék a magyarba az indoeurópai nyelvek érzékeny, differenciált időhasználatát.  Az általuk előnyben részesített fog + főnévi igeneves újabb, jövő idejű szerkezet mellett – olvasni fog, olvasni fogja stb. – akkor még élt az -and, -end jeles forma is: írand, írandja, amely a kezdődő jövő idő ill. a megkezdendő jövő kifejezése. Ám ezt a reformkor végére már egyre kevésbé használják. Ezek mellett szerették volna az összes, lehetséges formát felsorakoztatni, és nemcsak a jövő-, hanem a múlt időben is, amelyhez más nyelvekben valóban sokféle árnyalat kifejezésére használnak szavakat. Ezek megfelelői lettek volna pl. az íranda, írni foga; írandá, írni fogá és írandott, írni fogott vagy az írandotta, írni fogta formák is. Felszólító módú jövő időben pedig az írandjon, írni fogjon; írandja, írni fogja. Feltételes módú jövő időben: írandana, írni fogna; írandaná, írni fogná, és a „múlt a jövőben” kifejezésére: írni fogott volna, írni fogta volna.
Érdekes, hogy ezek a formák olykor a népdalokban is megjelentek, ami arra utal, hogy nem volt reménytelen az újraélesztésük. A Kallós Zoltán által összeállított Balladák könyvében (Kriterion, Bukarest, 1971) például ezt a szöveget olvashatjuk, a Szép asszony feleség c. balladánál:
Elmentek az bálba,
Kijárták az csárdást,
Haza fogott menni,
Le fogott feküdni.
Az énekes tehát ebben a meglehetősen régi balladában is hasonló igényességgel érzékeltette, hogy itt egy olyan mozzanatról van szó („haza fogott menni”), amely ugyan a múltban történt, de az esemény idejében egy másik cselekvés után következett, mint amilyen igényességre a nyelvújító irodalmárok is törekedtek. És bár ez a forma végül mégsem vált általában is használatossá, a szépsége, érdekessége máig mindenkit elbűvölhet, aki fogékony a nyelv különlegességeire.

Lévai Júlia

www.mimicsoda.hu