A kódexek művészi öröksége

A nyomtatás európai felfedezése (1440-es évek) előtt természetesen nemcsak a rövidebb szövegeket, hanem a nagyobb terjedelmű és összefűzött lapokból álló könyveket is kézzel írták. Az ókori sumer, egyiptomi, görög és latin könyvek gyakorlatilag agyagtáblák ill. illetve tekercsek voltak, az összefűzött lapokból álló és fedéllel-gerinccel is rendelkező, valódi könyvek csak az ókor végén jelentek meg. A 4-dik századtól a leggyakoribb kéziratos könyv a kódex volt, amely kinézetében a mai könyvre emlékeztetett. Kódexeket nemcsak a templomokban és a kolostorokban használtak, hanem az oktatásban is, ezért is kellett belőlük egyre több példány. A kódex onnan kapta a nevét, hogy kezdetben fa- és viasz táblákra írták, s a latinban a fatörzs ill. a fa írótábla elnevezése caudex vagy codex volt. A kódexeket olyan emberek írták, akik a kolostori, káptalani vagy a katedrálisok melletti iskolákban tanultak, és szerzetesnek vagy papnak készültek. Igaz, a világi hivatásokra készülő diákok is itt tanultak, rájuk azonban később nem a kódexmásolás várt, hanem a királyi-fejedelmi kancelláriáknál használt hivatalos iratok elkészítése. És bár ezeket is nagy műgonddal készítették, a művészi szabadságnak igazán a kódexek adtak teret.

Az 1192–1195 között keletkezett latin és magyar nyelvű kódexet első tudományos leírójáról, Pray Györgyről (1723–1801) nevezték el Pray-kódexnek. Műfaját tekintve könyörgésgyűjtemény, amely egyebek közt a jól ismert Halotti beszédet is tartalmazza. Első lapján az iniciálé a T betű formáját illesztette bele úgy a miniatúrába, hogy az egyúttal Krisztus keresztjét is ábrázolja.

Mi az iniciálé?
A kódex legfeltűnőbb művészi eleme az ún. iniciálé. Neve a latin initialis (ejtsd: iniciálisz) szóból származik, amelynek jelentése elöl állókezdet. Azt a képet jelölték ezzel a szóval, amely valamilyen írásos szöveg első betűjét emelte ki, annak felnagyításával és kidíszítésével. Megjelenése fontos lépés volt általában az írás fejlődésében is, hiszen a klasszikus ókorban a római szövegeket még nehezen lehetett olvasni, mivel ezeknél egyáltalán nem használtak nagybetűket és szóközöket. A kezdőbetűk feldíszítése azt is segítette, hogy a kiemelendő részeknél általában is, tehát a mondatok elején is meghonosodjon a nagy betűk használata. A késői ókorban Itáliában már a szövegen belül is használtak nagy betűket, és a fejezet első betűjét a szokványos méretnél akár kétszer is magasabbra rajzolták. Ezeket többnyire a lap bal oldali felére helyezték, de később előfordult, hogy a kódexben már másutt is voltak iniciálék.
Az iniciálé tehát egy olyan kép, amely a szöveg többi részéhez képest kiemelkedik, a másutt megszokott festményeknél azonban jóval kisebb, vagyis egy miniatúra. Jelenlétével jól elkülöníti egymástól az egyes témákat, fejezeteket, és ezzel megkönnyíti az olvasó számára a könyvben való eligazodást.

Hányféle iniciálé volt?
Az alapelv az volt, hogy a kezdőbetű mindenképp határozza meg a képet, amelyet ugyanakkor a fantázia rendkívül sokféle módon formálhatott meg. Kezdetben a román (vagyis a római művészetek stílusát képviselő) korban a betűtestet emberi alakok, de növényi indák is alkothatták, amelyek olykor állati testben folytatódnak. Később, a gótikában az iniciálé betűteste már egész jeleneteket fogott körbe, és egyre több féle festéket is használtak a képek színesítéséhez. A jelenetek többsége egyházi eseményekhez vagy vallásos érzületekhez kapcsolódott. A miniatúrák lehetnek egyszerű, elbeszélő jellegű bibliai vagy világi jelenetek, de lehetnek ún. devóciós képek is. A devotio (devóció) ájtatosságot, hódolatot és tiszteletet is jelent, s az ilyen képeken a szöveg szerzője vagy a kódexmásoló a Krisztus vagy Mária iránti tiszteletét fejezi ki. Ugyanígy a kolostor vagy templom alapítója, a kódex megrendelője is megjelenhet az iniciálé képén, amint éppen átadja a templomot vagy a kápolnát. Emellett nagyon jellemző forma volt a dedikációs kép is, amely később nagyobb méretekben, a táblaképeken is megjelent. Ennek kialakulása kifejezetten a könyv- és kódexfestészethez kötődik. A kép azt ábrázolja, amint a könyv szerzője vagy másolója átnyújtja a könyvet a megbízójának, vagy annak, akinek ajánlja. Testvére volt ennek az a jellemző forma, amelyen az alapító a kezében tartja az általa menedzselt templomot vagy kolostort, és azt felajánlja Máriának vagy valamelyik szentnek.

Mivel dolgoztak a scriptorok?
A kódexmásolók, latin szóval scriptorok a szövegek leírásához kihegyezett nádat vagy madártollat használtak, s az elhibázott betűk eltüntetéséhez vakarókések is ott álltak a kezük ügyében. A tinta alapanyaga sokáig a tintahal váladéka vagyis a sepia volt, amely mellett később a gubacs és a korom festékét is használták. A címeket, kiemelt szövegrészeket gyakran egy külön személy, a rubrikátor írta (magyarul címfestőnek is mondhatjuk), aki míniumból készült vörös tintával dolgozott. Ezért a kódexmásolók ferde asztalkáján két tintatartó is volt, amely többnyire ökörszarvból készült. Ezek a tintatartók azután egyre többféle festékkel teltek meg, s a díszesebb, iniciálékkal is gazdagított kódexekhez ezüst-, arany- és bíborszínű tintákat, festékeket is használtak.
A nyomtatás megjelenése egyáltalán nem vetette vissza a kódexek népszerűségét, és az iniciálék divatját sem gyengítette. A nyomtatott kódexekben a szedők üresen hagyták az iniciálék helyét és a festők arra a helyre kézzel megfestették a képet, amelyet arany fedőfestékkel zártak le. Később különálló metszeteket készítették, és arról nyomtatták bele a könyvbe a képeket, fa vagy fém blokkokkal.

Ezen a Mátyás kori Corvinában lévő iniciálén jól látható, hogy miként használta ki a festője a C-betű görbületének hangulatát. A padjában áhítatos lélekkel olvasó személyt úgy fogja körül a betű, mintha az teremtené meg a számára azt a különálló, bensőséges és biztonságos világot, amely kiemeli őt a hétköznapi életből. A betű egyúttal egy trombita szárára is emlékeztet, amelynek üregéből a világ végtelenségét is jelképező indák és gömböcskék jönnek elő.

Miért kellett sok kódexmásolónak súlyosan megbetegednie?
2008-ban Kaare Lund Rasmussen, a Dél-Dániai Egyetem fizikai és kémiai intézetének egyik  kutatója drámai felfedezést tett közzé, a kódexmásolókkal kapcsolatban. (Erről részletesebben itt olvashatsz). Ő több olyan kutatás eredményét ismertette, amelyeket hat különböző dániai temetőben végeztek el, középkori leleteken. Ezek során azt tapasztalták, hogy az ide temetett, kódexmásolással foglalkozó szerzetesek csontjában különösen magas volt a higany koncentrációja, ami súlyos fájdalmakat, esetleg korai halált is okozhatott náluk. Ennek oka pedig a vörös tinta használata lehetett. Ennek ugyanis az egyik alkotóanyaga a higanysó, amely a gyönyörű és népszerű világosabb vörös színt biztosítja. És mivel a vizes tálka használatára nem utalt semmi, feltételezhető, hogy a szerzetesek gyakran megnyalták a pennák vagy ecsetek végét, és így juthatott szervezetükbe a higany, amelynek egyébként a kipárolgása is okozhat mérgezést. Éppen ezért még ma sem célszerű hozzányúlni a színes lapokhoz. A cikk leírása szerint a szent szövegek másolásába máshol is sokan belehaltak: izraeli kutatók a bibliai szövegeket tartalmazó a holt-tengeri tekercseken is hasonló higanysó nyomait találták meg.
Mai kémiai tudásunk birtokában ilyesmi már nem fordulhat elő, hiszen a tudomány lehetővé teszik, hogy az anyagok káros hatásait is megismerjük és kidolgozzuk a védekezés módjait is. A középkorban azonban ezeket az összefüggéseket az emberek még nem ismerhették, így védekezni sem tudtak. Így az akkor élőknek a tudtukon kívül is sokkal több áldozatot kellett hozniuk a kultúra fenntartásáért, mint amennyit az utódaiknak.

 

Lévai Júlia

 



www.mimicsoda.hu