Mi köze volt a filoxérának a barlanglakásokhoz?

Olykor adódik olyan helyzet, amelyben egy kártevő jelenléte, ha közvetett módon is, de valamilyen szempontból akár hasznot is hozhat. Ilyen helyzet volt az is, amelyet a 19-dik században egy filoxéra járvány idézett elő, a főváros budafoki-tétényi területén. A járvány után ugyanis megszűnt az addig ott magas színvonalon működő szőlőtermesztés és bortermelés, s ez által üressé váltak a borászathoz használt üregek, barlangszerű mélyedések. Ezekben viszont hosszú időre hajlékra találtak olyan emberek, akiknek másutt nem jutott fedél a fejük fölé. Ők egy egész föld alatti város építettek ki az egykori szőlőkultúrák területén.

Ez a félfedelesszárnyú rovar évtizedeken át jelentős szőlőkultúrákat tudott tönkre tenni azzal, hogy a növény gyökereit szívogatta.

Hányféle filoxéra van és melyik a károkozó?
A filoxéra, vagyis szőlőtetű idegen eredetű nevét a népnyelvben sok helyen cilokféregre írták át, hiszen az emberek többsége nem ismerte a görög nyelvet, amelyből a szó származik. (A phüllon levelet jelent, a xerosz pedig szárazat, s a kettő összetétele arra utalt, hogy a kártevő jelenléte elszárítja a növény leveleit, vagyis „levélszárító”.) Sokan tehát azzal tették könnyebben megjegyezhetővé az elnevezést, hogy létező magyar szavakhoz idomították. A benne lévő „féreg” szó pedig első hallásra is jelezte, hogy kártevőről van szó. Ma egyébként a latin Dactulosphairia vitifolii nevet használja rá a szakirodalom.)
A filoxéra Európában először Franciaországban bukkant fel, 1863-ban. Az ottani szőlőtermesztők azonban akkor még nem ismerték a kártevő bonyolult, több nemzedéken keresztül tartó szaporodását és az alakjait sem, ezért nem tudták megakadályozni a kártételét. Emiatt is végezhettek sok helyen hatalmas pusztítást ezek a rovarok.
A filoxéra a félfedelesszárnyúak rendjébe és a törpetetvek családjába tartozó faj. Egyedeinek teljes biológiai ciklusa kétéves, és, mint később kiderült, gyökérlakó valamint levéllakó nemzedékek sorából áll. Ez pedig azért fontos, mert a veszélyt a nehezen fölfedezhető gyökérlakó alak okozza. Ez ugyanis a folyamatos szívogatásával kóros sejtburjánzást idéz elő a növény gyökerén, amitől az európai szőlőfajták esetében elhal az egész növény. (A faj levéllakó alakja ennek a szőlőfajtának a levelén csak ritkán jelenik meg, és nem okoz jelentős károkat.) Ugyanakkor az amerikai szőlőfajok ellenállóak a kártevővel szemben. Amikor már a biológusok megismerték ezeket az összefüggéseket, az amerikai szőlőket használták fel a szőlőoltványok alanyaiként, és ezzel ki tudták küszöbölni a rovar kártételét. Addig azonban minden országban nehezen találták meg a filoxéra ellenszerét. Már csak azért is, mert a 19-dik században az európai szőlőt (Vitis vinifera) gyökeres dugványról szaporították, amelyek között tehát megbújtak és gubacsokat képeztek a kártevők.

Egy 1904-ben készült képen azt örökítették meg, ahogyan egy gazda éppen szénkéneget fecskendez be a szőlőtövek körüli talajba.

A filoxérát Magyarországon elsőként egy szőlőtermesztéssel is foglalkozó távírdai főtiszt, Gerger Ede vette észre, amikor Pancsováról kapott egy gyökeres szőlővesszőt. (Mások szerint egy egyetemi tanár, Deininger Imre volt az első, aki a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia Növénytermesztési Tanszékén tanított és egy tudóstársával együtt vett részt a filoxéra elleni küzdelemben, de a két esemény egymástól függetlenül, egyszerre is megtörténhetett.) Miután Gerger értesítette a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztériumot a kártevő észleléséről, állami szinten is foglalkozni kezdtek a jelenséggel. Ez pedig egyre fontosabbá vált, hiszen hatalmas területeken pusztultak ki a szőlőültetvények a filoxéra miatt, és gazdák tömegei váltak földönfutókká és hagyták el az országot, hogy Amerikában keressenek megélhetést. (Magyarországon 1897-ig 666 820 kataszteri hold szőlőből 391 217 pusztult el a filoxéra miatt.) 
A védekezéshez többféle módszert is kidolgoztak: például vízzel árasztották el a fertőzött területek, majd vegyszeres kezeléssel, a kénegezéssel is próbálkoztak. A kénegezés azt jelentette, hogy hatalmas injektorokkal (fecskendőkkel) szén-diszulfidot, közismert nevén szénkéneget juttattak le a gyökerekhez, ahol a por valóban jelentős mértékben elpusztította a kártevőket. A módszert egyébként egy francia szőlőbirtokos alkalmazta először az ültetvényein, az 1860-as évek végén.
Ezzel azonban a szőlő eredeti termőképességét nem tudták helyreállítani, hiszen a kénegezéssel csak ritkítani lehetett a filoxérát. Emellett a por robbanásveszélyes is volt. A legbiztosabbnak végül az a megoldás bizonyult, hogy egyrészt a filoxéra számára kedvezőtlenebb, 75-80 százalékban kvarcot tartalmazó homoktalajokba telepítették a szőlőket, másrészt amerikai eredetű szőlők átoltásával, oltványok előállításával szaporították a növényt. Végül ezzel sikerült megállítani a filoxéra további kártételeit, és jó néhány helyen újraéleszteni a szőlőkultúrákat. (Részletesebben ld. dr. Pénzes Béla írásában is.) Ezt a jóvátételt azonban a budai területeken már nem lehetett megtenni, aminek viszont egyéb okai is voltak.

Hogyan fonódott össze a szőlészet és a kőfejtés?
A régészeti kutatások alapján a mai Budafok területén létrejött, 12-13-dik századi település, Csót házai már kőből épültek. Ez arra utal, hogy a területen már akkor jelentősége lehetett a mészkőfejtésnek. A jól formálható mészkőtufa ritkaságnak számított Európa területén, így nem csoda, hogy a mészkőfejtés és a kővel való kereskedés is jól működő iparágnak számított. Elképzelhető, hogy még az angol parlament felújításához is használtak budafoki mészkövet.
A szakértők leírása szerint (pl. Mednyánszky Miklós: Város a főváros alatt) Budafokon és Tétényben a kőfejtés során óriási, szabályos alakú gödröket, udvarokat vájtak ki a 6-10 méter vastagnyi szarmata mészkőfalból. Ezeket a gödröket azután nemcsak továbbmélyítették, hanem vágatokat is nyitottak ezekből oldal felé. Mindezek révén a fejtés területén kisebb-nagyobb, gyakran egymással is összekötött barlangok, termek keletkeztek, amelyek együttesen egy több ezer négyzetméternyi alapterületű pincerendszerré álltak össze. 
És mivel az itt lévő településeken nagy területeken termeltek szőlőt, a gazdák igyekeztek kihasználni annak lehetőségét, hogy nem kell külön pincéket építeniük a bor érleléséhez és tárolásához. A mészkőbányák kifejtett területei kiválóan alkalmasak voltak a hordóik elhelyezésére. A gazdáknak már csak egymással kellett megegyezniük, hogy kinek mekkora terület jut a barlangokból. Mellettük azonban további szőlősgazdák is érkeztek ide, aminek az volt az oka, hogy a 19-dik század végére a fővárosban aránytalanul megnőttek a szeszes italokra kirótt hatósági adók. Ezért egyre többen települtek ki a budafoki és tétényi területekre, amelyek akkor még nem számítottak a főváros részeinek. Hamarosan kifejezetten koncentráltan voltak jelen a szőlősgazdák ezen a területen, és használták ki nemcsak a termesztéshez alkalmas talajt, hanem az ezekhez közeli, a kőfejtésből keletkezett föld alatti barlangrendszert is. Csakhogy az 1860-as 70-es években kitört filoxéra járvány itt is visszafordíthatatlan pusztításokat okozott a szőlőskertekben. A gazdák tönkrementek, el is költöztek innen, a hatalmas föld alatti termek, barlangok pedig kiüresedtek.

Az azóta összeomlott Török-barlangról készült metszeten (Lüders, 1860.) jól láthatóak a házak, amelyekben létrán közlekedtek. A szellőzőkre pedig léckerítést tettek, nehogy kiessenek a gyerekek.

Ugyanebben az időben azonban Pesten megindultak a millenniumhoz is köthető, hatalmas építkezések, városfejlesztési programok, amelyek egyre több munkást igényeltek. A fővárosba folyamatosan áramlottak vidékről azok a munkások, akiket azonban rendkívül alacsony bérért dolgoztattak, és akik többsége így nem tudott lakást bérelni. Amikor elterjedt a híre, hogy a városhoz közeli, külső részeken kiüresedtek az egykori szőlőspincék, sokan úgy döntöttek, hogy még a föld alatt is jobb lakni, mint az utcán. Elkezdtek tehát beköltözni a mészkő-barlangokba, Budafokra, Nagytétényre és Budatétényre, ahol hamarosan ugyanolyan, önálló föld alatti városrészt hoztak létre, amilyeneket egykor a vallási közösségek építettek, például a Rómához közeli településeken. A barlanglakásoknak többféle típusát is kialakították. Ezek közül az azóta megszüntetett, Török-barlangnak nevezett lakóegyüttes vált a leghíresebbé, amely azonban később annyira megrongálódott, hogy teljesen tönkre is ment. Mára sajnos csak rajzokat, metszeteket láthat róla az érdeklődő. Annyi azonban ezekből is kiderül, hogy a meglehetősen hatalmas, több mint 12 méter magas és 120 méter hosszú barlangban több, külön felépített lakóépület is állt, egymás mellett. Ezek pontosan olyanok voltak, mint bármely más, szabadban épült ház, csak épp tető nem volt a falaikon, hiszen arra egy barlangban valóban nincs is szükség. A nyolcvanas-kilencvenes években több ezer család lakott ebben a föld alatti városrészben, egészségtelen körülmények között, nappali fény és vízvezeték nélkül. A létszámuk pedig folyamatosan csak nőtt: 1910-ben Budafokon 636 barlanglakás volt, amelyben 2698-an éltek (ez az akkori lakosság 24 százalékát tette ki). Ugyanitt még 1947-ben is volt 300, lakásként használt barlang. Nagytétényben, Budatétényben pedig 112 barlanglakást mértek fel. Előfordult, hogy a barlangban kiépített kémény épp egy temető közepén törte át a földet, ami azt is szimbolizálta, hogy hiszen a barlanglakók a halottakkal éltek egy szinten. És bár az emberi lelemény nem ismer határokat, a bent élők által kitalált fűtő- és szellőző berendezések ahhoz elégtelenek voltak, hogy megakadályozzák a nyirkosságtól, hidegtől és rossz levegőtől kialakuló, folyamatos betegségeket. Ezeket a tűrhetetlen körülményeket csak nagyon lassan lehetett fölszámolni, főként az állami szociális célú lakásprogramokkal.
Mára a budafoki pincerendszer ismét a borászoké, akik elsősorban a bor tárolására használják az épen maradt barlangokat. Emellett működnek itt föld alatti palackozó üzemek, laboratóriumok, kiállítócsarnokok és még szórakozóhelyek is, ma már természetesen olyan korszerű szellőző- és világító berendezésekkel, amelyről az egykori barlanglakók legfeljebb csak álmodni tudtak. Ezzel együtt tény, hogy ha nem lép közbe a filoxéra, és nem teszi tönkre a szőlőtermesztőket, a náluk is szerencsétlenebb vándormunkások számára még ezekbe az ínséglakásokba sem költözhettek volna be, és így közülük sokan nem élték volna meg a huszadik századot.

Lévai Júlia

www.mimicsoda.hu