A huszadik század elején még csak kialakulóban voltak azok a technikák, amelyekkel az emberek hatékonyan segíthették egymást a bajban. Éppen ezért kritikus helyzetekben egyformán nagy jelentőségük volt a véletleneknek és a személyes döntéseknek, viselkedéseknek. Így volt ez például a Titanic elsüllyedésekor is, 1912. április 15-e éjszakáján. Amikor a hajón észlelték a bajt, távírón és rakétákkal már tudtak segítséget kérni, de mentő helikopterek akkor még nem léteztek, így a kapitány csak a vízi járművekre számíthatott. Vészjelzését több hajó is vette. Ezek hamar tisztázták, hogy közülük a Carpathia jár a legközelebb, így a többiek visszatértek az eredeti útvonalukra, a Carpathia kapitánya pedig mindent megtett, hogy időben odaérjen. Különleges bátorsággal és ügyességgel vezette hajóját a Titanic rádión jelentett utolsó pozíciójáig. Lámpákkal és hálókkal szerelték fel a hajó oldalát, a mentéshez, s hajnali 3-tól 15 percenként jelzőrakétákat lőttek fel, hogy a túlélők be tudják mérni a távolságukat. A hajón is mindent előkészítettek: forró kávéval, élelemmel, takarókkal és együttműködésre kész segítőkkel várták őket. Hajnali négy óra tíz perckor érkezett meg az első mentőcsónak a Carpathia mellé, és ettől kezdve nagyon nagy erőfeszítésekkel és leleménnyel több mint 700 embert sikerült biztonságba helyezniük. Ám az sem volt mindegy, hogy milyen orvosi ellátásban reménykedhettek azok az elgyötört emberek, akik nagyon rossz lelki és fizikai állapotban kerültek ki a jéghideg vízből. Ezúttal nagy szerencséjük volt, mert a Carpathián már dolgozott olyan hajóorvos, akit külön kiképeztek a szakszerű, mentési feladatokra. Az ő kiemelkedő munkáját később az egész világon nagy elismeréssel emlegették. Sikerétől egyúttal reflektorfénybe került a magyar mentős képzés is, hiszen az orvost úgy hívták: Lengyel Árpád.

	Kresz Géza

Hol tanult a Carpathia mentőorvosa?

A Titanic tragédiája idején Magyarországon éppen huszonöt éve működött a szervezett mentőszolgálat, amelynek keretein belül Lengyel Árpádot is kiképezték.

Magyarországon először Mária Terézia foglalta törvénybe az embermentés kötelezettségét, ám erre a célra külön képzést és szervezetet egészen a 19-dik századig nem hoztak létre. Ekkorra azonban az orvostudomány és eszközeinek fejlődése már olyan szintre jutott, hogy a levegőben volt a szervezett és gyors mentés igénye. Ezt ismerte föl Kresz Géza orvos (1846-1901.), aki 1887. május 10-én megalapította a Budapesti Önkéntes Mentőegyesületet (BÖME) – ezért lett május 10. a mentősök napja. A legnagyobb próbatételen nem sokkal később, az 1892-es kolerajárvány idején kellett átesniük. Ekkor igen jelentős szerepet játszottak abban, hogy a betegek elkülönítésével és szakszerű ellátásával megfékezzék a járványt.

Speciális képzésük során a mentősök az oxyológia, vagyis a sürgősségi orvostan szakmáját tanulják meg.

Az emberek nagyon sokféle okból lehetnek rosszul: baj lehet a vérkeringésükkel, a légzésükkel, megmérgeződhetnek, eltörhet valamelyik csontjuk, belső vérzésük keletkezhet, elájulhatnak, váratlanul megindulhat a szülésük, sérülhetnek az idegeik, sokkos állapotba kerülhetnek, ezért az oxyológusnak különösen sokféle helyzetet kell felismernie. Emellett nagyon gyorsan kell döntenie. A sokféle helyzethez a hívható kocsik összeállítása is igazodik. A mentéshez hosszú ideig háromféle kocsit küldtek ki: az egyszerű mentőautót, amelyben egy mentő-szakápoló utazott, az esetkocsit, amelynek személyzete egy mentőtiszt vagy mentőorvos, egy mentőápoló és egy szintén kiképzett gépkocsivezető, valamint a rohamkocsit, amelynek a felszerelése differenciáltabb a többinél. Ma már létezik ún. KIM, vagyis kiemelt mentőkocsi is.

2008. január 1-től a betegszállítás már nem tartozik az Országos Mentőszolgálat feladatai közé. Addig azokat a betegeket, akik az állapotuk vagy az anyagi helyzetük miatt maguktól nem tudtak eljutni a különböző vizsgálatokra vagy kezelésekre, szintén mentőautók vitték. Ma már ezt a munkát teljes egészében magánszolgáltatók végzik.

Az első mentősök természetesen lovas kocsikon indultak a betegekért, akik vélhetően szintén lovas vagy gyalogos futárokkal értesítették őket a bajról. Később az autók korszerűsödésével a mentősök járművei is rengeteget változtak. A szocializmus idején a mentősök sokáig a lengyel Nysával jártak, ma a mentőkocsik vagy Ford, vagy Toyota márkájúak. A KIM-ek személyzete külön képzésben részesül, s a felszerelésük is kiegészült további gyógyszerekkel, a gyerekek ellátáshoz szükséges eszközökkel, félautomata defibrillátorral és rögzítő eszközökkel.

	1954-ben a hazai utcákon mindennél különlegesebb látványt jelentettek az amerikai kocsik, hiszen nyugati autók egyébként nem léteztek.

A mentősök hívószolgálata is a legkorszerűbb módon – a telefon és a rádiótelefon együttes felhasználásával – működik. 2007-től az addigi, száznál is több hívásfogadó hellyel szemben ma csak 26 mentésirányítási központ működik. A centralizálásnak az az előnye, hogy a hívás fogadójának nagyobb rálátása nyílik arra, hogy a célponthoz melyik, gyorsan mozgósítható kocsi van közelebb, így a mentősök gyorsabban odaérnek, s ha kell, a tűzoltókat vagy a rendőrséget is gyorsabban mozgósíthatja.

A mentősök különösen büszkék arra, hogy nálunk álltak szolgálatba a világon elsőként a rohamkocsik. Nem is akármikor: még 1954-ben, a Rákosi-diktatúra enyhülésének kezdetekor. Akkorállították be az orvossal vonuló, a kor követelményeinek teljes mértékben megfelelő mentőautókat, amelyek kivételesen nem európai, hanem amerikai gyártmányok, Dodge típusú autók voltak. A rohamkocsiban a mentők nem csupán szállították a sérülteket, hanem rögtön el is látták.