Mi fán terem a csoki?

Ha a csokoládé nem is, de alapanyaga, a kakaó valóban fán terem: a Dél-Amerika vadonjaiban akár tizenöt méteres magasságot is elérő mályvafélén. A fát egész évben elborítják a virágok, amelyek délután nyílnak, éjszakára is nyitva maradnak, majd hajnalban becsukódnak. Igazi kincse azonban a termése, amely a kakaómagokat rejti. Első, természetes „fölfedezője” a maják és toltékok kedvenc madara, a kvézál volt. Ez a különösen szép madár mindig pontosan tudta, hogy mikor érnek meg a magok a kakaófán, és amikor eljött az ideje, odarepült a fákhoz, és jól belakmározott. Példája nyomán az emberek is megkóstolták a magokat, amelyek ugyan önmagukban szörnyen keserűek voltak, de a hatásuk annál inkább megédesítette az életüket, hiszen fölfrissültek és erőre kaptak tőle. Nem csoda, hogy a toltékok szent madaruknak tekintették a kvézált, amely rávezette őket erre a lehetőségre.

A kvézál Közép-Amerika őserdeinek egyik legszebb madara, amelynek tollát mindig a fény változásainak függvényében látjuk hol zöldnek, hol kéknek. Ő volt a világon az első és legnagyobb kakaófogyasztó. Jellemző rá, hogy nem lehet fogságban tartani, mert megöli magát. Ma a kvézál Guatemalában a fizetőeszköz neve, emellett az ország jelképe is. 
Hol fizettek kakaóbabbal?
Amíg a világ meg nem ismerte, a kakaófa ajándékait csak Dél-Amerika lakosai élvezhették, akiknél azonban a kakaóbabnak jelentős szerepe volt. Az ottani, trópusi tájakon bőven nőtt a fából, s a toltékok és maják hamar rájöttek, hogyan lehet élvezhető italt készíteni a magjából. A maják már a 7. században ültetvényeken termesztették. A fa összetört magjait vízbe áztatták, majd a levét mézzel, vaníliával, szegfűszeggel ízesítették, és akkor még hideg frissítőként itták. Mivel azonban a fák csak évente kétszer hoztak termést, és akkor sem volt túl sok gyümölcs rajtuk (egyszerre nagyjából húszat-harmincat lehetett szüretelni), a magok viszonylag nagy értéket képviseltek, ezért pénzként is használták a Yucatán-félszigeten zajló kereskedelemben. Az Amerikába elsőként érkező Kolumbusz 1502-ben maga is vitt egy nagyobb kakaóbab szállítmányt Spanyolországba, de vagy nem tanulta el a felhasználása módját, vagy csak nem aratott sikert vele, de tény, hogy a spanyolok akkor még nem kaptak rá a kakaóitalra. Ez majd csak húsz évvel később következett be, amikor a spanyol hódítók vezetője, Hernando Cortés már nagyobb körültekintéssel vezette be országában az új szerzeményt. Cortést a tragikus sorsú, utolsó azték uralkodót, Montezuma kínálta meg színarany kupába töltött kakaóitallal, mielőtt még csatába keveredett a hódítókkal, s meg nem halt a harcok során. Az italt az aztékok xocotlatlnak hívták – ebből lett később a csokoládé szó. Montezuma elmondta Cortésnek, hogy a péppé őrölt kakaóbab liszttel besűrített főzetét serkentőszernek, fáradtságűzőnek és gyógyszernek is használják. (Megérzéseik egyáltalán nem voltak alaptalanok: a tudomány néhány évszázaddal később, a megfelelő kémiai eszközök birtokában ki is mutatta, hogy a magokban a koffeinével rokon hatóanyag – a theobromin – rejtőzik, amely valóban nemcsak serkentő, hanem érvédő tulajdonságokkal is bír.) A hatást a spanyolok vezetőjének rögtön módjában is állt ellenőrizni, hiszen épp eleget kellett nehéz körülmények között gyalogolnia a vidék meghódításához, és persze a bennszülöttekkel való háborúskodás sem volt éppen erőkímélő „munka”…
Miután a spanyolok minden szempontból kifosztották az aztékokat, Cortés diadalmasan jelentette a spanyol királynak, hogy a kakaóbab valóban igen jó hatású termés, érdemes elterjeszteni a használatát a királyságban és gyarmatain. Így a spanyolok 1528-tól maguk is elkezdték a kakaófát termeszteni, és egyre kifinomultabb technológiákkal készítettek a magból élvezhető kakaómasszát. Az első csokoládéfőző üzem 1580-ban nyílt meg náluk, majd a tea elterjedésével párhuzamosan az is elterjedt, hogy jobb a csokoládét is forrón inni.
 
A természet bőkezű a teremtményeihez: a termésből jut a madaraknak, a virágot pedig élvezhetik a katicák is.
Hogyan terjedt tovább a kakaóivás?
1615-ben az ifjú, spanyol hercegnőt, Ausztriai Annát hatalmi célokból feleségül adták az akkor még szintén gyermek XIII. Lajos francia trónörököshöz. Anna vélhetően szerette az ínyencségeket, mert sok kakaómasszát vitt magával az új hazájába, és bevezette, hogy a kakaómeghívás kiemelt esemény legyen a francia arisztokraták körében. Szélesebb körben azonban csak később terjedt el ez a szokás. Ugyanakkor lassanként egész Európa érdeklődni kezdett a kakaóbab iránt. A legkalandosabb módon a hollandok jutottak hozzá: a kalózaik révén, akik egy idő után rájöttek, hogy a spanyol kereskedőhajókon a kakaóbab a legnagyobb érték. Így a 18. században már az amszterdami kikötőben bonyolították le a legnagyobb forgalmat ebből a különlegességből. Ezzel pedig olyannyira megalapozták Hollandia kakaókereskedelmét, hogy a világ kakaótermésének húsz százaléka ma is Amszterdamba érkezik, és Hollandia első helyen áll a kakaópor, kakaóvaj és csokoládé exportjában. Kezdetben mégis egyedül Ausztriában vált népi itallá is a csokoládé, mert ott tudták, hogy luxuscikkeken hosszú távon nem lehet nyerni, így alacsonyabb adókat vetettek ki a kakaóra. Az összes többi országban az állam gyorsan akart nyerni rajra, és megtartotta a magas adókat, amivel viszont akadályozta az ital terjedését. A 18. századi, nagy, svéd természettudós, Carl von Linné (1707-1778.) egyenesen az „istenek eledelének” – görög néven theobromának – nevezte a kakaót, s a kémikusok később ennek emlékére adták a benne lévő hatóanyagnak a már említett theobromin nevet.
 
Ma már sok ünnep szinte elképzelhetetlen csoki nélkül.
Hogyan született meg a csokoládé?
Elsőként az olaszok próbálkoztak azzal, hogy továbbfinomítsák az italkészítés eljárásait, és ezt oly nagy sikerrel tették, hogy egyre nagyobb divattá vált a csokiivás. Ezzel azonban még mindig nem jött létre annak lehetősége, hogy igazi édesség szülessen a kakaóból. Ehhez két vegyész: Casparus van Houten, és fia, Coenraad Johannes van Houten figyelmes munkája kellett. Az idősebb Houten 1828-ban szabadalmaztatta azt a hidraulikus prést, amellyel a szemek kakaóvaj tartalmát csaknem a felére lehetett csökkenteni. Így jött létre az a kakaómassza, amelynek már sokkal könnyebb volt a megemésztése, és amelyet könnyebben lehetett összekeverni cukorral, illetve tetszés szerinti mennyiségben a szilárdságot biztosító kakaóvajjal, majd később a tejporral is. Az így kipréselt anyag az összes, későbbi kakaópor alapjává is vált. Az ifjabb Houten pedig azzal tökéletesítette tovább az eljárást, hogya port alkáli sókkal (kálium- vagy nátrium-karbonáttal) kezelte (alkalizálta), hogy könnyebben keveredjen vízzel. Lényegében ekkor született meg a holland csokoládék alapja. Az első olyan csokit, amely a maiakra hasonlít, mégsem a hollandok, hanem az angolok hozták forgalomba. Később pedig Svájc is a csokikészítés nagyhatalmává vált.
Azóta ezerféle csokoládét gyártanak, a legkülönfélébb formákban, az „alapképlet” azonban – miszerint kétféle csoki van: tej- és tejmentes étcsokoládé – örök marad.
 
Lévai Júlia
 


www.mimicsoda.hu